Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Tóth László: A hatodik érzék (esszé)
44 Tóth László s a természet - dolgaihoz. Valószínűleg azon múlik minden, hogy mit látok (érzékelek) költészetnek (költőinek) egy adott pillanatban, hangulatban (azaz katartikus- nak, amely iránti irracionális igényünk akkor is belénk kódoltatott az emberré válás folyamán, ha egyébként nem is tartjuk magunkat az arisztotelészi poétika, illetve tragédia-felfogás hívének); megtörténhet ugyanis, hogy egy másik órában teljesen másvalami tűnik fel előttem költészetként (költőiként), s ami korábban annak számított, szürke - esetleg színes, de mindenképpen tömény - próza csupán. A költészet hordozója ilyen értelemben nem egy tárgy, nem egy műalkotás, nem egy természeti jelenség (stb.), nem egy külső megnyilvánulás (még csak nem is egy vers) - a költészet bennem van. Azaz, a költészet tulajdonképpen én vagyok, pontosabban: bennem szikrázik fel, s gyakorlatilag a pillanattól függ, hogy mikor, mitől. A költészetnek igazából - mint már sejttettem fentebb - az istenihez van több köze, mint az e világihoz, s csak annyiban e világi, amennyiben Isten is az. A költészet az isteni szubsztancia megnyilvánulása bennünk; a költőiben az isten fordul tekintetével felénk; a költészet nyelvén az isten - azaz az időtlen - szólít meg bennünket, időhöz kötötteket. Összefoglalva tehát az először is-1 s a másodszori, a költészet annyiféle, amennyi megközelitése lehetséges. Bennünk, a lelkűnkben - vagy ki-tud- ja-minkben — dől el minden. Babitsosai együtt elgondolva talán, aki A második ének című lírai drámáját egy helyütt így vezette be: „Történik egy dalos lelkében, melyet az író Meseországnak nevez...” S az olvasó Meseországnak nemkülönben nevezhető lelkében is. Mint ahogy iskolázatlan nagyapám és nagyanyám lelkében is történt. Akik a költészettel együtt voltak müveit emberek mindketten. S mert a költészettel együtt voltak művelt emberek, szerencsés emberek is voltak egyidejűleg. Mint ahogy szerencsések lehetnénk, mi, magyarok is, akik 1964 óta külön is megünnepelhetjük évről évre a költészetünk napját. Méghozzá minden év április 11-én, József Attila születésnapján. Ámde ez a nap nemcsak József Attila születésnapja, hanem Márai Sándoré is. (Akit bár regényeiért, naplóiért, prózájáért ünnepel a világ, költőnek sem volt utolsó — a magyar költészet ritka nagy teljesítményének, páratlan pillanatának tartom például az ő 1945-ös kötetét, a Verses Könyve.t.) Ezért én április 11-én minden évben kettős ünnepet tartok: egy hivatalosat és egy nem hivatalosat — József Attila születésnapján a Magyar Költészet Napját, Márai Sándorén pedig a Magyar Irodalom Napját. S ha már itt tartok, hadd illesszek ide, a végére, egy jellemző esetet a mai magyarországi) politika tudati hasadtságára, műveletlenségére. Jelesül a botrányt, hogy két esztendővel ezelőtt, 2010. április 11-re - József Attila és Márai Sándor születésnapjára, azaz - a Költészet (és az Irodalom) Napjára rászervezte önmagát, illetve az országgyűlési választásokat. A műveletlenségnek, a tapintat hiányának, az önmagával eltelt dölyfnek a diadala volt ez a műveltség, az életmentő műtétekre alkalmas vers, a lelket tápláló költészet és az emberi minőséget szabályozó transzcendencia fölött. Bár, végül is, szerencsére a legharsányabb politikai csatazaj sem
