Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Tóth László: A hatodik érzék (esszé)
A hatodik érzék 43 az, ami nekem (már/még) nem az. Azt illetően, igaz, valószínűleg biztosabb lennék, hogy mi nem vers, de a költészet fogalma sokkal szélesebb ennél, vagyis a versnél, illetve, tudvalévőén nemcsak versben nyilvánulhat meg, sőt ezernyi megnyilvánulási lehetőségeinek a vers csupán egyike, s meglehet, nem is a legfontosabbika. Azt mondanám inkább, először is: a költészetnek majdnem annyi útja, módja, életlehetősége van, mint amennyi költő. (Itt most, természetesen a versírókat nem venném figyelembe, hiszen messze nincs annyi költő, mint ahányan verset írnak, vagy mint ahányan annak neveztetnek. És ez érvényes az időben visszamenve, és érvényes a mai [magyar] költészetre is.) Nagy botorság lenne hát abban a hitben tévelyegnem, hogy hivatásos olvasóként, kritikusként, szerkesztőként akár hozzávetőlegesen is beláthatnám a költészet egyetemét, s bármiféle botor kísérletet is tehetnék az egybe-látására, elemeinek rendszerezésére. Nem törekedhetek hát másra - s hosszú ideje már nem is törekszem -, minthogy személyiségem, tapasztalati és érzelmi világom barlangrendszerén áteresszem a versek búvópatakjait, hogy azok átmossák, áttisztítsák, s belülről alakítsák-formálják, tágítsák-mintázzák üregeit. Vagyis már régóta nem a versek, a költészet mérlegelését, értékelését, rendszerekbe rakosgatását tartom fontosnak, nem a költészet teremtését, hanem hogy engem teremtsen a vers. Hiszen teljesen autonóm személyiség csak úgy lehetek, ha a vers autonómiájától hagyom magam (lelkem) kiformálni; az időben folyamatosan alakuló, szüntelenül változó önmagam csak úgy lelhetem meg valahányszor, ha ehhez a versnek mint isteni princípiumnak a segítségét elfogadom, ha a verset az isteni teremtőerő megnyilvánulásaként és beteljesedéseként hagyom magamon - s magamban - érvényesülni. Ilyképpen a költőnek sem lehet más vágya, mint hogy verse befejeztével mihamarabb letehesse a tollát. S kézbe véve valamely arra alkalmas könyvet, magamon (magán) kezdetni - százezredszer is - a világ teremtését. S ha már isteni princípiumot említettem a vers kapcsán, jegyezzek meg itt, szintén a verssel, költészettel kapcsolatban valami nagyon lényegeset. Azt, hogy piacaink és cirkuszaink elszaporodásával egyenes arányban fogynak a templomaink. Lassan ugyanis elfelejtünk - ha még nem is felejtettünk el teljesen - imádkozni. S azt gondolom, az imához (imádsághoz, imádkozáshoz) való viszonyunk megváltozása a vershez való viszonyulásunk változásában is tükröződik. Vagy, fordítva: amint kezdünk elfelejteni versül, az imáink is kezdenek kikopni belőlünk. A kettő együtt jár, párhuzamosan zajlik egymással, hiszen mindkettő ugyanazt a transzcendens ablakot jelenti számunkra, melyen át világunkból kitekinthetünk a semmire, ahol egyszerre pillanthatjuk meg magunkat hatalmasnak is, meg esendőnek (semminek, semmiségnek) is. És ebben az értelmezésben azt is mondanám, másodszor, hogy a költészetnek majdnem annyi útja, módja, lehetősége van, ahány olvasója. (Beleértve a költőket és a versírókat is.) A költészet ugyanis, hajlok rá, nem konkrét, megfogható és megfogalmazható valami, hanem viszony. Az ember viszonyulása valamihez, a világ -
