Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: Az utolsó látogatás (novella)
26 Szalay Zoltán tettel. Egy ház előtt áll, egy fiatal hárs mellett, a kép sarkában egy férfi, oldalvást állva, meg egy másik figura, akinek csak a jobb lába látszik. A nő nyíltan és kihívóan mosolyog, nyitott szájjal. Fekete-fehér kép, de milyen élénkzöldek annak a hársnak a levelei. Egy muskátli néhány levele is belekandikál, a jobb oldalon, egy ablakból. S az ablakban még egy alak tükörképe látszik, egy férfi arca, egész jól kivehető vonásokkal, ferde száj, bamba szem. Megborzongva kapja félre a fejét. Tántorogva áll fel. Az anyja elhallgat, gyanakvóan figyeli minden mozdulatát. Maga is alig hiszi el, de hangosan, tagoltan, érthetően azt mondja, kimegy a mosdóba. Mikor kinyitja a fürdőszobaajtót, visszanéz az anyjára, aki továbbra is élénken figyeli. Végül nem mond semmit, csak vet egy pillantást az előszobára. Most veszi csak észre, hogy elszórtan koromnyomok borítják a bútort mindenfelé. A nagy zöld szekrény, a kis cipőtartó, az ajtók, az ajtófélfák. A fogason nagy, nehéz kabát lóg, amelyből áporodott füstszag árad. Az anyjára pillant, majd belép a fürdőbe, és behúzza maga mögött az ajtót. A mosdóra gumicső van húzva, ami háromfelé ágazik. Egyik ága a vécébe vezet, a másik a kádba, a harmadik a mosdótálba. Lassan folyik a víz, egy örökkévalóság, mire leöblítheti az arcát. Most érzi csak, mennyire ég a szeme. A fürdőszobatükör barna foltoktól sötétlik, ahogy belepillant, hátrahőköl: arca hatalmas, szája majdnem függőleges vonal, szeme kicsi és üres. A kád végében kis körtükör, anynyira kicsi, hogy nem látja benne az arcát, csak a fürdőszoba tükröződik vissza, a nedvesen csillogó világoskék csempék. Hugyozni próbál, de nem jön semmi, bágyadtan húzogatja a bőrt a péniszén, egy pillanatra maszturbálni támad kedve, aztán megborzong. A vécéülőkén s köröskörül mindenhol koromfoltokat fedez fel, fekete maszatot, a falon, az ajtón. Felhúzza a nadrágját, szinte kitépi az ajtót, s ráront az anyjára. Majdnem kitör, de végül lecsillapodik, mikor látja, hogy az anyja szeme mintha megszelídült volna. Beszélni kezd, lágy hangon, türelmesen, de nem úgy, mint egy gyerekhez, inkább, mint egy baráthoz. Az anyja hallgatja, nézi az arcát. Azt mondja az anyjának, ne engedje be a pasast, emlékezzen, évekkel korábban már pórul járt vele, abból a semmirekellőből azóta sem lett jobb ember, ő az, aki itt garázdálkodik a.lakásban, ő az, aki zargatja. Meg kell tőle szabadulnia, ugye tudja, hisz hányszor megígérte már, megígérte, hogy ide az a koszos kéménypucoló többé be nem teszi a lábát, hiszen még nőket is felhozott ide, mikor tudta, hogy üres a lakás, nem szabadott volna kulcsot adni neki,'nem szabadott volna elhinni egyetlen szavát sem. S ne haragudjon rá, mondta, lesütött szemmel, és a meleghullámok, melyek átjárták a testét, csaknem leterítették, ne haragudjon, amiért ennyi ideig, ennyi évig, ez megváltozik, most már más lesz, de most még segítségre van szüksége, most az egyszer, most utoljára segítse ki, mert ha nem, akkor nagy bajba kerülhet, mert már arra, hogy meglátogathassa, arra is kölcsön kellett kérnie, s nem a barátaitól, mert barátai már nincsenek, csalódott mindenkiben, hanem olyanoktól, akik nagyon sürgősen visz-
