Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: Az utolsó látogatás (novella)
Az utolsó látogatás 25 mel tartalak. Pedig nem tett semmit, csak állt, és bámulta mozdulatlanul. Most egymással szemben állnak majd egy percig. Aztán az anyja visszafordul, hogy leforrázza a kávét, de most már féloldalasán áll, nem akarja szem elől téveszteni. Leültette, de nem engedte, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Motyogott egyfolytában, s az arcát kémlelte, mintha valami különösen visszataszító lenne rajta. Ő a tévéképernyőbe bámulva próbálta kivenni saját arcvonásait, de csak elmosódott rózsaszín-zöld hömpölygést látott. A kisasztalon, amelynél ültek, volt egy aprócska kézitükör, de maszatos volt, s talán karcolt is: nem látta benne az arcát, csak valami roncsolt masszát. Az anyja szavai szerteszét repdestek a kis lakásban, szerteszét pattogtak és zúgtak. Az anyja azt dünnyögte, jól tudja, a múlt héten is, és hogy ne higgye, hogy nem fedezte fel. Látta a kis nőcskével is, a szőkével, akinek a mellét... És még ott is fogdosta, hiába tagadja. Látta az áruháznál is, a pékség mellett is. Sétál arra, és itt is. Hallotta. Ahogy a cipője, a csempén. És ahogy a zárban, az a matatás. Éjjel is, és a léptei. A szekrényben, a fiókokban, a sistergés, ahogy keres. És a bankban, mondták. A kódokat, minél gyorsabban. A zárat csak múlt héten, mert azt hitte, mégsem. Hogy már nem. Bízik benne, mindig bízott benne, és most. Még a pámatartóban is, pedig ott már régóta nem tart semmit. Megtalálta a nyomait. Tudja, hogy a nőcske miatt. Az hergeli. Hogy a saját anyját se tisztelje. Mindent a nőcske miatt. Az egyetlen fia. De neki mindegy. Neki már teljesen. Próbálkozzon, ameddig csak akar. Zargassa, álmában is, éjjel-nappal. S aztán persze állítson be, s csókolja meg. Simogassa meg az arcát. Csak ne tudná, hogy előtte annak a nőcské- nek simogatta. Alig bírt magához térni: nem akarta elhinni, amit hall, csak úgy kapkodta a fejét a hangok után. Mintha a falakból jöttek volna, a falak úgy árasztották a hangokat, akár valami darázsfészek a frissen kikelt darazsak hadát. Szürke, üres tekintettel meredt előre az anyja, a kávé is szürke volt a csészében előttük. Ő megmozdította a karját, csak hogy megbizonyosodjon róla, még a sajátja ez a test. Valami szorítást érzett. A kisasztalon bekeretezett fénykép, rajta egy kislány, mellette babakocsi. Fekete-fehér kép, de ő látja rajta a színeket, a babakocsi téglapiros, és szédületesen hatalmas. Ahogy mozog, mintha a világot tartó erők ringatóznának békésen, de fojtott fenyegetéssel. A kislány arcán fátyolos mosoly: visszafogottság, megjelenésében, kiállásában azonban rátermettség, talpraesettség. Mellette a földön alacsony téglarakás; mögötte, a háttérben elősejlik valami egy építkezés színfalaiból. Látja azt a finomszürke port, amely mindenen rajta ül, s látja azokat a suta cin- céreket, amelyek a csorba szélű téglákon kergetőznek. A kislány hunyorít kicsit, beletűz a szemébe a nap. Fehér az arca, s fehér a ruhája is, szoknyája a térde alá ér. Az alkata törékeny, mégsem tűnik kiszolgáltatottnak. Nagyon is jó helyen van ott, ahol van. Benne a keretben, üveg mögött. Soká nézi, a végén elhomályosul a szeme. Máshova pillant: az egyik régi, olcsó, szúrágta szekrényke tetején újabb fényképek. Azokon is jórészt az anyja, mintha örömét lelné negyven évvel korábbi saját maga szemlélésében. Együtt van éjjel-nappal ezzel a törékeny, de rátermett kísér
