Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: Az utolsó látogatás (novella)
24 Szalay Zoltán több. Hatalmasra nagyított feje virított mindenünnen, a túlméretezett fejen kicsi pontszernek, aszott száj, apró orr, mintha sivatagosodna el az arca. Szinte vakon talált oda az épülethez. Volt egy pillanatnyi ideje, hogy szemügyre vegye az arcát a bejárati ajtó üvegében: lesütött tekintet, szétcsúszó vonások - aztán egy suhanás, az arca szétrobbant. Egy kamaszgyerek vágta ki az ajtót, ő pedig rögtön besurrant, még csak arról sem győződve meg, tényleg itt lakik-e még az anyja. A liftben lila festékkel firkálták össze a kicsi tükröt. Kivehetetlen betűket mázoltak rá, valami J meg E, talán egy W is. Csak néhány hajtincsét látta a tükörben, meg valami sárgás felületet, ami akár a halántéka is lehetett volna. Lassan nyitotta ki a liftajtót, s a lépcsőház ritkás, savanyú ecetszaga fokozatosan árasztotta el a fülkét. Mikor már megtelt vele, kilépett, s további tétovázás nélkül indult a félemeletről fel a lépcsőkön, a nyolcadikra. A szemközti ajtó résnyi- re nyitva volt, két sötét foltot látott s némi sárgás homályt: az anyja. Nehéz volt kimérni a lépteket: túl hosszúkat sem akart lépni, ahogy túl rövideket sem, s csaknem összegabalyodtak a lábai az ajtó előtt. Mielőtt elesett volna, megkapaszkodott az ajtóban. A névtáblára pillantott: a név idegenül hatott, mintha egy külföldi filmből kölcsönözték volna. Elhangzott egy-két üdvözlő szó, s megtörtént az első, tartózkodó érintés: kemény bőr, érdes felület, szappanszag. A szőnyegből felcsapó por ingerelte a nyálkahártyáját, és befelé köhögött, míg kifelé félszeg kis szavakat mondott, mintha most gyakorolná a beszédet ezen a nyelven. Olyan kicsi szavak voltak, hogy nagyítóval is alig lehetett őket megtalálni az előszoba padlóján, ahova lepotyogtak. Kinyújtotta a kezét, hogy oda potyogjanak, de a szavacskák kifolytak az ujjai között, akár a homokszemek. Oldalt a fürdőszoba nyílik az előszobából, oda be lehet vonulni menekülésképp: fél szemét állandóan az ajtaján tartotta. Az előszoba másik oldalán egy zöldes színű régi szekrény: valami belehasított az oldalába, ahogy odanézett. Az anyja már nem téblábolt ott előtte: fojtott mormolása bentről, a talpalatnyi kis konyha irányából hallatszott. Kávét tett fel, csészéket, tejet, cukrot, kekszet készített. Vetett rá egy pillantást hátulról: izmos a combja, mint egy gazellának, pedig alacsony, tömzsi, sosem volt jó alakja. Most mégis edzettnek tűnik, vajon mitől. Talán sokat lépcsőzik? Nem úgy tűnt, mintha gyakran járna vásárolni, a lakásban minden berendezési tárgy legalább húszévesnek látszott. Az anyja sosem szeretett csatangolni a városban. Bár talán most, hogy alig vannak fiatalok errefelé, szívesebben mozdul ki. Egyfolytában mormogott valamit. Csak percek múltán döbbent rá, hogy nem is az anyját hallja, hanem a tévé megy: egy aprócska készülék, a falra felszerelve, rózsaszín és zöld fényben vibrál. Valami sorozat megy, egy festett barna nőcske meg egy jólfésült kigyúrt pasas veszekednek meg smárolnak felváltva. Az anyja ezt kommentálja. Tízezret fizetett ki neki, hogy végre békén hagyja, dünnyögte száraz hangján. Na tessék, még csak ez kellett, épp ez a téma. Az anyja persze méltatlankodik, sosem értette, hogy lehet valakitől nagyobb tételben pénzt kérni. Egyszer csak hátrafordul: szúrós szemmel néz, megmerevedve. Mintha azt mondaná: szem
