Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Vörös István: Az ellopott barát (részlet egy verses ifjúsági regényből)
22 Vörös István Mindenki meglepődött a gonosz összeomlásán. Eddig nem is tartották őt gonosznak a gyíkőzek és gyiklovak, csak annyit tudtak róla, úr. Hogy most mi? Vesztett hatalom hamuja, rémületes hangszórója a művész énekének, szinte emberré, majdnem angyallá változott semmi, aki nem érti már magát, bár eddig ezt nem bánta legalább. Most bosszút szomjazott azért, hogy valaki lett, lecsapott Bandura, és elrabolta őt. 9 Az elveszett levél Három szökevény a Panda csillagképből, a Földre jöttek, hogy megtanulják elveszteni egymást. Ment rögtön. Nem is kellett sok gyakorlás hozzá. A szörny a fogai közé kapta Bandut, nem harapott rá, nem ölte meg, ami nagyon meglepte volna mindannyiukat, mert odahaza nem volt szokás a másik leölése. Mindenkinek voltak levelei, amivel a nap fényét ihatták. Most Bandué letörve hevert a földön, a lábnyom mellett, mely elfelé vitt a tengertől, a többiektől, el az ismertből, el még az ismeretlenből is. El. El. El. De hová? 10 Csörtetés Csörtettek erdőn át, de az erdő, az akkori erdő olyan barátságtalan volt, hogy Bandu behúzódott inkább a szörny szájának melegébe, mintha a kölyke lenne, nem az áldozata és rabja. Csupa tüske, csupa kemény, szúrós levél, csupa izgalom, csupa ődöngő óriásrovar, csupa fullánk, csupa mérges levélhegy, csupa félelem, csupa árnyék, csupa zúgás, égető hang, ijesztő bűz, borzongató fényszilánk, élettelen és éles, nem ilyet ismertek odahaza, csupa menekülés körülöttük az erdő, csupa ijedt forradás, régi vadászatok nyoma hátakon, horzsolt bőrű testek, párolgó óriásgyík-ürülék, fölcsapó sár, egy gömbölyded, buzogányfarkú állatnak leintett a fogak korlátja mögül, de ő, micsoda szégyen, nem intett vissza. 11 A fogak kordája A fogak korlátja ez, amin átléptél, ó, vigyázz, idegen, nem tudod, mire való a száj itt, mire való a fog, mire a nyelőcső, mire a gyomor, a fogak korlátján át beléptél, mit beléptél, beültél, sőt egyenesen befeküdtél a vörösbársonyfotelba, egy véres nyelvre, olyan helyre, ahova egyben nem jut földi halandó, megtámasztod fejed a fehér kövön, egy már-már kimozduló fogon, heversz és nevetsz, a szagot kintről érzed vészesebbnek, lábad, azt a kis rövid lábat, puha párnák közt egy torokba lógatod, de nem hiszed, hogy ez a csúszda a pokolba vezetne, az itteniek pokla ez, nem a te poklod, neked nincs is poklod, nem ismeritek a túlvilágot, vagy ott laktok épp, lábatok mindig oda lóg, oda bök, ti vagytok az ég, egyszer úgyis a föld nyel el.
