Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - SZEMLE - Pécsi Györgyi: Ladik Katalin legszebb versei (tanulmány)
68 Pécsi Györgyi nél a pragmatikus olvasó akár zavarba is jöhet, míg ha médiumként fogadja őket, felujjong, mint e két-három soros mikrokozmoszoknál: „Hol vagy, ki a jászolnál együtt heversz velem? / Tüzes fürdőd elkészítve, hídonálló szépségem. / Jaaaj” (Sirató); és: „Van itt valaki? // Egy lófej és másfél ember” - az előbbiben a biblikus- ság és a tragikus balladák, az utóbbiban a bibliai (a hét szűk esztendő Jákob és fiai történetéből) és a megfordított antik mitológiai szimbólum (az alsó testében ló, felső testében ember kentaur) képez borzongató erőteret. Másutt inkább mókás játékosságra ad lehetőséget a groteszk gnóma: „Avagy seprűje vagyok-é páromnak II hogy így pocskol a tavirózsák között / vajh gumikerék lehetnék / szeretőmnek ezüstbiciklijén” - az első két sor egyértelmű, de a váratlanul felbukkanó gumikerék és ezüstbicikli metafora derűsen rejtélyes vagy rejtélyesen derűs; tekinthetjük az avantgárd gépkultuszra emlékeztető egyszerű metaforának (a szerelmesek éppúgy összetartoznak, ahogy a bicikli és a kerék), de kicsit merészebben erotikus szimbólumnak is: a gumikerék lehet kerékgumi is, s így női attribútum, amit az ezüstbicikli, a férfi attribútum dinamikus szeretkezésre késztet. S persze, érthetjük ekként is a verset, hiszen Ladik Katalin a legkülönösebb és legszokatlanabb szimbólumokat használja a szerelmeskedés, szeretkezés aktusára, mint például a Vers a szerelmes piócáról című versében: „Van egy nagy sárga tányérom. / A tányér közepén egy lyuk. / A lyukon át az én szerelmes piócám / jár be hozzám telihold idején. / Mert van egy nagy sárga piócám, / a pióca közepén egy lyuk. / Odajár be ezer darázs / birsalmaág a nagy tányérok idején. / És a fekete lyuk / ahová a nagy sárga tányér jár / éneklő piócával a közepén. // a szerelmes pióca éneke: / ezer darázs a torkomban / birsalmaág a faromban / égő kecske a bokorban.” A költőnek önálló kötete is megjelent ilyen erotikus versekből (A parázna söprű) - nem tudom, frivol válasznak szánta-e az őt „vetkőző költőnőnek” nevezők alantas susmorgásaira, vagy — és ez a valószínűbb - nőnemű költőként is elutasította a pátoszos-romantikus bájszerepet, és az erotikus intim szféráról is azzal a meghökkentő asszociációs készséggel írt, mint mondjuk a hétfejű varrógépről. És persze, nem könnyű észrevenni költészetének finom metafizikáját, amely az érzéki versekben is megmutatkozik, mint az Avilai Szent Teréz énekében: „A repedéseket, Uram, patkányokkal, / kihulló fogaimat jégcsapokkal, / ráncaimat forró vassal, / gondolataimat korbáccsal, / de álmaimat, Uram, hogy győzzem le? // Te vagy-e, ki vágyamat nyirkos falon / lucskos penészvirágban mutogatja - / Te, ki hajnalonta kegyelemből belém döfsz, / szeretsz-e engem, s én szeretlek-e? (Csak a hajnalokat ne!) Különös, hogy a legendájában attraktívnak, expanzívnak ismert Ladik-költészet mennyire rejtőzködő és szemérmesen visszafogott. Maguk a gnómikus versek nemcsak a sűrítés mesterformái, hanem a személyes fájdalom nemláthatóvá tételéé is. A lírai vallomás idegen a költőtől, s ha mégis kiszakad belőle a fájdalom nyílegyenes megfogalmazása - „Az élet nem kötelez semmire” -, általában azonnal gro-
