Irodalmi Szemle, 2012

2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Csicsay Alajos: Azóta csöndesebbek az esték (novella)

Azóta csöndesebbek az esték 37 E beszéden hosszasan elkacarásztak, amíg mindannyian álomba nem szende- riiltek. Aztán másnap folyt minden a régi mederben, mintha mi sem történt volna. Dél­után azonban, mint a hangyabolyt, ha bottal megpiszkálják, szokatlan nyüzsgés tá­madt. Mátyás azzal rukkolt elő, hogy elveszett egy ötvenese, amit sietve bejelentett az igazgatónak. Kapott is aztán hideget, meleget, mert arra, hogy honnan és miként veszett el a pénz, azt felelte, a vánkosa alól tűnt el. Ott pedig, ahogy a házirend előír­ja, nem szabad pénzt, ékszert, lekváros buktát, csokoládét és nedvdús gyümölcsöt rejtegetni. Amit nem tilt a szabályzat, az csak száraz keksz lehet, viszont annak is megvan a maga hátránya, mert az meg morzsalékszik, s a morzsára hamar rákapnak a fáraóhangyák. Hogy miben különbözik a fáraóhangya a többitől, senkit sem érdekelt, de an­nál inkább a tolvaj kiléte. Megkérdezték Víg Mátyást, kire gyanakszik, mire ő egy­ből rávágta, az Ilára. Az igazgató behívatta Török Ilonát. Hogy mit beszélt vele órák hosszat, senki sem tudta meg, viszont az asszony, miután kijött tőle, rögvest össze­pakolta szegényes cókmókját, kiment az épület elé, ahol az otthon szolgálati kocsija várt rá. Fekete Vendel alig bírt utána loholni, és a kérdésére, hová viszik, semmit sem válaszolt. De amit addig sohasem tett, megcsókolta a férfi arcát, és beült a sofőr mel­lé. Vendel kővé dermedve bámult utána, azt se érezte, milyen hideg lett hamarjába. Az idő már őszre járt. Azt is alig vette észre, hogy valaki belékarol, és terelgeti őt be­felé. Hiába hívták vacsorázni, nem ment az ebédlőbe. Mindnyájan korán lefeküdtek. Miután eloltották a villanyt, valaki halkan énekelni kezdte kedvenc nótájukat, az Akácos utat. Ketten-hárman csatlakoztak hozzá. Amikor ott tartottak, hogy „Azóta már más asszonya letta lány / de ez a dal fülébe csengta Ián / én Istenem a zidő el- szalatt / és énnekem csak ez a dalma ratt”, Vendel ágya felől halk hüppögés hallat­szott, s mihelyt a következő strófába kezdtek, artikulátlan üvöltés rázta meg a leve­gőt, mintha azt kiáltotta volna valaki, csönd legyen! Erre az egyik „magánzárkában” Daxner Leopold, a városháza nyugalmazott tisztviselője, alaposan összerezzent. Már két hónapja lakott az otthonban, de nem ba­rátkozott senkivel. Folyvást a könyveket bújta, még az udvaron is, ha leült a nagy hársfa alatti padra, olvasott, este meg nem bírt elaludni. Zavarta őt az éneklés, utána pedig a szomszéd szobából áthallatszó mély horkolás idegesítette. Az sem segített, ha mindkét fülét teletömte vattával. E napon is csak reggel felé szunnyadt volna el, de ekkor meg az ápolónők papucsainak csattogása verte fel. Felkászálódott az ágyból, hogy kikémleljen a folyosóra. Csak résre nyitotta az ajtót, ami elég volt ahhoz, hogy meghallja a furcsa beszélgetést. — Mi történt? - kérdezte egyik asszony a másiktól - Meghalt valaki? — A Fekete Vendel. — Őrá is rátették? — Miért tették volna rá, nem volt annak kutya baja sem. — Hát akkor? Csak néztek egymásra csodálkozva.

Next

/
Oldalképek
Tartalom