Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Tóth Elemér: Kánikula; Aszály (versek)
TOTH ELEMER Kánikula Forró port szitál a szél. A nyár ma megveszett, tombol. A dombon csorda kolompol, a tájjal tereferél. Árvább most ember, állat. Az ég határtalan kohó. Kéken csillog, forr a folyó, a hőség szinte árad. Öreg varjú, magányos. Lombját hullató körtefa kopár ágára szállana, pocsék kedve ragályos. Egy vércse rikolt - hármat. Minden fénylik, a tűz lobog, csüggedten várnak templomok, s a szíved némán lázad. A halmon kopott várrom. Arany csorog a romokon, a nap egyedül megy, oson, az izzó láthatáron. Aszály Tikkasztó nyár. A magányos nap izzó pecsét az ég homlokán. Lihegő, szomjas fák földig hajló szomorúsága. Elbágyadt szél a horhos se vége, se hossza sűrűjében. Az elbukott legelő kopár, kiégett szégyene. Tarlók messzire világító megviselt-tépett selyme. Az itatónál vízről álmodó üres vályú. (A kút mélyén a forrás, az igazak álmát alussza.) Az akácos zilált árnyékában, két kakukk távoli feleselésén kérődző, delelő csorda. Sárga fü. Sárga por. Sárga nap. Cserepes föld. Az aszály komorló hieroglifái mindenütt. Hát hová, merre fusson az élet? Az öreg fűtő mindegyre szítja-rakja, mindegyre szítja-rakja a tüzet. Lábad lenyomata a tévelygő út porában.
