Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap 5. - Álmok és látomások (naplóesszé)
Kitágult nap 5. 25 Vagy ez: „És látók egy nagy jelet az égben: egy asszonyt, aki a napba vala öltözve, és lábai alatt vala a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona...” Hát nem csodálatos? Tiszta költészet... És végül: „Imé eljön a felhőkkel, és miden szem meglátja öt, még akik őt ál- talszegezték is, és siratja öt e földnek minden nemzetsége.” Ezek után ha a Szentháromságot egybe fogom, nem valami derűs egészet kapok, vagy látok. Egy Isten-rom bedőlt katedrálisa, mögötte a Golgota három keresztje, s felettük a Szentlélek magánya... Micsoda tartományokat, történéseket - történelmet! - jár be és él meg az ember, amikor valójában nincs is! Amikor túl van minden ráció határán. Talán kívül önmagán is. Ugyanakkor ezeket az abszurd képeket és eseményeket az ébredő tudat átvetíti az emlékezet vásznára... ...Megint álmodtam, s ébredés után láttam az álmomat. A felső szomszédunk háza előtt - akárha kitörő gejzír szakította volna át a föld kérgét -, erős vízsugár tört fel, s az egész környéket elborította egy pillanat töredéke alatt. Tele volt az árok, az út, a kert hullámokat vető áradattal. Ám ez az egész „friss tenger” a házunkba nem hatolt be, csak körbefogta, akár egy kicsi szigetet. Én pedig itt álltam a csillagok alatt, s az volt az érzésem, hogy a földből feltörő áradáshoz lehajlik a Tejút végtelen medre, s egyesül a magasság a mélységgel - az Égi Folyó az előttem hullámzó földi ikerpárjával... S ahogy erre a csodára rávetült a keleti horizont ezüstös derengése, a napébredés sugárözöne magába fogadta ezt az egész álombéli látomást. Lehetséges, hogy az álmodások jelentése végül is megfejthető? Hogy annak, amit az „ilyen” éjszaka titkából az emlékezet megőriz, hordoz magában az éber értelem számára valamiféle üzenetet?! A kérdésekre fikarcnyi válaszom sincs. De azt hiszem, értelme sincs a válaszkeresésnek. Ahogy az éjszakák valóságát elevenítem fel magamban, azt látom, hogy az egésznek a mélyén a hazafelé mutató emlékek titokzatos erővonalai kelnek életre... Ez így nem egészen pontos, de az álmok vagy látomások önmagukban is sok kuszaságot hordoznak, tele vannak értelmezhetetlen rezdülésekkel, ködös gomolygás- sal... Szóval olyanok, amilyenek. Mint a legutolsó is, amelyben otthon jártam. Otthoni, és mégis ismeretlen tájon. Egy magaslaton álltam, amelyik nagyjából a Komáromi úti szőlődombnak tűnt, s ahol egykor dinnyét is termesztettünk. A dinnyeföld felső sarkában szalmából készült - pontosabban: kicsépelt zsúpszalmából való- csőszkunyhó állt, amely eső és szél elől védett. Most - álmomban - ott álltam az egykori kunyhó helyén, de egy Tatra-603-as fekete autóm is volt, sőt, sofőröm is. (Egyébként a hatvanas években valóban egy ilyen elegáns kocsival jártam - jártunk- a Szabad Földműves szerkesztőiként riportutakra.) Álmomban a dombról az egész szántóterületet körbefutó dülőútra ráláttam, le, a Pincesor nyugati torkolatáig, s úgy láttam, mintha az utat eső utáni mély, járhatatlan sár fedné, meg hullámzó víz... De még az egykori dögtemetőt is láttam, amely az akácos mögött a leszakadt löszfal
