Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap 5. - Álmok és látomások (naplóesszé)
24 Gál Sándor növényeit szelek görgették sok irányba. Mindeközben pedig az Úr mintha beszélt volna, lehunyt szemmel, de ajkát semmi hang nem hagyta el. Olykor megpróbált fölemelkedni, de minden kísérlet után visszahanyatlott a puszta, kiégett földre. Mielőtt végleg eltűnt volna az álombéli látomás, úgy tűnt fel előttem, mintha kegyelemért könyörgött volna. De lehet, hogy káromkodott... Utólag jegyzem meg: nem jó az ilyen álom. Ha az álombéli teremtő ilyen nyomorult lett, s már megszólalni sincs ereje, mivé lesz, akit a maga képére és hasonlóságára teremtett?! Hetvenévnyi várakozás után így jelent meg álmomban az Isten. Egy Isten-rom! Most itt hosszú-hosszú csendnek kellene következnie, olyanfélének, mint amilyen például egy nagy és csodálatos katedrális váratlan leomlását követi, vagy mint amikor az ember előtt hirtelen eltűnik a létezés horizontja. Én tudom, ismerem ezt a csendet, vagy a csendnek ezt a végtelen pillanatát, hiszen megéltem, s következményei ma is itt vannak bennem, rák utáni időm kikerülhetetlen valóságában, és valóságaként. Annak idején - a műtétem után, mikor a legnehezebb volt — írtam le: „.. .nagy csendet érzek magamban, hangtalan suhogást, egy darabot - ezt nemrégen olvastam valahol - a kihasított örökkévalóságból. Kint jártam a csillagok alatt, s azt kérdeztem magamtól: e kihasított örökkévalóság birtokosa - maga a Teremtő ugyan milyen anyagból való?! Lehetséges, hogy létezik isten-anyag? És a felettem tündöklő térben van-e megszólítható, és emlékezet van-e? Nincs erről semmi bizonyosság, de ha volna is, mit érne? Amiként az sem fontos, hogy a fájdalmak napi elviselése megfogalmazható-e emberi nyelven. Mintha a fájdalmak között meghalna az emberi szó...” S íme, az álombéli Isten-rom csendje! A Másik Valóság! Van, lehet ilyen? Válasz nincs. Az Isten nem válaszol. Nekem viszont - jóval távolabb, vagy közelebb (?) az időben -, ismét „láto- másos” éjszakám volt, tele zavaros képekkel, amelyek féléber, félalvó állapotomban merültek fel, s úsztak el a semmibe. Lehet, hogy mindez az altatók hatása? De hát már a műtétem előtt is csak altatóval tudtam elaludni, s akkor ilyen kuszaságok soha nem gyötörtek. Hogy az öregedés előrehaladtával a szellemi védekezési rendszer meggyengül, annak ilyen következményei is lehetnek? Vagy csak az estéli olvasmányok köszönnek vissza? János jelenései? De azt legalább ötven éve ismerem, s még egy vígjátékot is kezdtem róla írni valamikor a hatvanas években. Az első felvonás valahol ma is megvan... Szóval az „apokalipszis” évtizedek óta „bennem van”, és soha egyetlen éjszakámat se zavarta meg eddig... Ilyen gyönyörű részeket olvashat benne az ember, hogy: „És megesküvék arra, aki örökkön örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen. ”
