Irodalmi Szemle, 2012

2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap 5. - Álmok és látomások (naplóesszé)

24 Gál Sándor növényeit szelek görgették sok irányba. Mindeközben pedig az Úr mintha be­szélt volna, lehunyt szemmel, de ajkát semmi hang nem hagyta el. Olykor meg­próbált fölemelkedni, de minden kísérlet után visszahanyatlott a puszta, kiégett földre. Mielőtt végleg eltűnt volna az álombéli látomás, úgy tűnt fel előttem, mintha kegyelemért könyörgött volna. De lehet, hogy káromkodott... Utólag jegyzem meg: nem jó az ilyen álom. Ha az álombéli teremtő ilyen nyomorult lett, s már megszólalni sincs ereje, mivé lesz, akit a maga képére és ha­sonlóságára teremtett?! Hetvenévnyi várakozás után így jelent meg álmomban az Isten. Egy Isten-rom! Most itt hosszú-hosszú csendnek kellene következnie, olyanfélének, mint amilyen például egy nagy és csodálatos katedrális váratlan leomlását követi, vagy mint amikor az ember előtt hirtelen eltűnik a létezés horizontja. Én tudom, ismerem ezt a csendet, vagy a csendnek ezt a végtelen pillanatát, hiszen megéltem, s követ­kezményei ma is itt vannak bennem, rák utáni időm kikerülhetetlen valóságában, és valóságaként. Annak idején - a műtétem után, mikor a legnehezebb volt — írtam le: „.. .nagy csendet érzek magamban, hangtalan suhogást, egy darabot - ezt nemrégen olvastam valahol - a kihasított örökkévalóságból. Kint jártam a csillagok alatt, s azt kérdeztem magamtól: e kihasított örökkévalóság birtokosa - maga a Teremtő ugyan milyen anyagból való?! Lehetséges, hogy létezik isten-anyag? És a felettem tündöklő térben van-e megszólítható, és emlékezet van-e? Nincs erről sem­mi bizonyosság, de ha volna is, mit érne? Amiként az sem fontos, hogy a fájdalmak napi elviselése megfogalmazható-e emberi nyelven. Mintha a fájdalmak között meghalna az emberi szó...” S íme, az álombéli Isten-rom csendje! A Másik Valóság! Van, lehet ilyen? Válasz nincs. Az Isten nem válaszol. Nekem viszont - jóval távolabb, vagy közelebb (?) az időben -, ismét „láto- másos” éjszakám volt, tele zavaros képekkel, amelyek féléber, félalvó állapotom­ban merültek fel, s úsztak el a semmibe. Lehet, hogy mindez az altatók hatása? De hát már a műtétem előtt is csak altatóval tudtam elaludni, s akkor ilyen kuszaságok soha nem gyötörtek. Hogy az öregedés előrehaladtával a szellemi védekezési rend­szer meggyengül, annak ilyen következményei is lehetnek? Vagy csak az estéli ol­vasmányok köszönnek vissza? János jelenései? De azt legalább ötven éve ismerem, s még egy vígjátékot is kezdtem róla írni valamikor a hatvanas években. Az első fel­vonás valahol ma is megvan... Szóval az „apokalipszis” évtizedek óta „bennem van”, és soha egyetlen éjszakámat se zavarta meg eddig... Ilyen gyönyörű része­ket olvashat benne az ember, hogy: „És megesküvék arra, aki örökkön örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen. ”

Next

/
Oldalképek
Tartalom