Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap 5. - Álmok és látomások (naplóesszé)
GÁL SÁNDOR Kitágult nap 5. Almok és látomások- Mit álmodtál?- Gömbölyűt, és elgurult. A fenti tréfás kérdés és a rá következő válasz gyerekkoromból maradt meg. Abban az időben sem a kérdés, sem a válasz nem jelentett számomra semmit, hiszen ahogy a hajnalidő reggelbe fordult, számlálatlanul hangzott el köztünk. Mint például a „Jó reggelt kívánok...” Az, hogy minden éjszakában lehet egy másik éjszaka is - ugyan ki gondolt volna ilyen balgaságra?! Azonban az álmok és a látomások mégis jelen voltak reggeleinkben és nappalainkban, kimondva vagy kimondatlanul. Hogy apámnak voltak-e álmai, nem tudom, s azt se, hogy álmodott-e egyáltalán. Arra se emlékszem, hogy valaha is beszélt volna ilyesmiről. Ezzel szemben dédnagyanyám az álmoknak mindenféle jelentőséget tulajdonított. Ha abban a „másik valóságban” megtörtént valami, annak a hétköznapi gyakorlatban kedvező vagy kedvezőtlen voltát igyekezett megfejteni, felfedni. Volt, amikor az „álmában látottak” jégverést, rossz termést jósoltak, netán dögvészt, máskor szerencsésebb - jövőbeli - események eljövetelét jelezték... Mikor, hogy! Nekem nem voltak álmaim. Pontosabb azonban, ha azt mondom, nem emlékszem arra, hogy álmodtam volna. Aztán, valamikor a negyvenes és az ötvenes évek fordulójára tehető időben „lett” egy álmodásom, amely sok éven át - nagy kihagyásokkal - gyakorta visszatért. Ennek a visszatérő álomnak a rövid lényege abból állt, hogy egy olyan lépcsősoron, amelynek sem a mögöttem, sem az előttem való részét nem láttam, fölfelé igyekeztem, mert valakik, láthatatlan valakik, üldöztek. Hogy kik voltak az üldözőim, s hogy mit akartak tőlem, arról az álombéli valóságban nem volt tudomásom. Ébredés után arctalanságuk volt a meghatározó. A lépcsősor azonban, melyen felfelé menekültem, minden alkalommal hirtelen eltűnt a lábam alól, s én zuhanni kezdtem, és valami módon egyszerre két irányba: fölfelé is, lefelé is. Bárha a lefelé és a felfelé való mozgás egyidejű valója bizonyíthatatlan. Ugyanakkor tény, hogy számomra ez a zuhanás egyáltalán nem volt kellemetlen, ellenkezően: szinte élveztem helyzetem abszurditását. És ébredés után sem maradt bennem semmi szorongás, semmi kellemetlen emlék... Az ezredforduló környékén azonban, amikor nem naplót, hanem az Utórezgések laza sorozatát írtam, az előbb emlitett „álomsorozat” megszakadt, s ezt az álombéli „egyhangúságot” megtörte egy döbbenetes horrorlátomás, amely egy számomra kedves, konkrét tájban „történt meg”.
