Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Écrasez ľ Infâme! (napló)
18 Kulcsár Ferenc a szabadságot és az egyenlőséget. Más kérdés, hogy ezáltal ő is az idealisták és az utópisták nagy családját gyarapította. A 20. század íróinak-költőinek százai szintén ilyen és hasonló élményekben részesültek, főleg Kelet-Európábán, ahol - Byronnal szólva - sok dalos júdás tért a kormányok kebelére; vaskos könyvre való „lehangoló sztori” és „tragikomikus sors” sorjázik előttünk. Intő példák ezek az eljövendő írógenerációk számára is, ha ugyan nem úgy van, hogy aminek meg kell történnie, az meg is történik: az előre elrendelt végzet, a sors könyve, a csillagokba írt életek szerint. Hol fészkel a nemezis? Gustave Flaubert mestermüvének, a B ovary né nak az olvasója nyilván egyetért az író híres tételével, aki azt mondotta volt: „Bovaryné én vagyok.” Ennek az epilepsziától, idegrohamoktól és búskomorságtól szenvedő, szikár, hórihorgas, lelógó baj- szú francia zseninek meggyőződése volt - realizmusa, a valóság mondatta vele hogy a szenvedélyeket, a vágyakat, a belső lázat nem lehet féken tartani, azaz nem lehet nekik parancsolni, s aki mást állít, az hazug és képmutató. Flaubert tántorít- hatatlanul hitte ezt, éppen ezért tökéletesen azonosulni tudott a sorsát vagy végzetét elkerülni nem tudó Bovarynéval: szenvedélyesen szerette hősnőjét, hibái és gyengéi ellenére, vagy éppen ezek miatt hitt benne, s ezért van az, hogy regényének Bovarynéja „minden lélegzetvételében eleven életet él”. Ez a nagyszerű realista regény valamennyi mondatában azt hirdeti, hogy a saját végzete mindenkit elér, s e végzet lényege az, hogy az életet a nemiség uralja. Bízvást mondhatjuk hát, hogy a Bovarynéban a görög tragédiák élednek újjá: a sorsokat szövő Moirák, a leselkedő nemezis, a bosszúálló sors, a büntető igazság mindig jelen van életünkben. Csakhogy Flaubert-nál ez a nemezis - a görögöknek ellentmondva - áttette „székhelyét” az emberi genitáliákba. A reneszánsz Faustusa Flaubert-ral időnként megesett, hogy írás közben elakadt, egy-egy hiányzó szót keresve éjszakákon át járt-kelt a szobájában; egyszer pedig nyolc gyötrő napon át kereste a megoldást egy disszonancia áthidalására. Sok ilyen különös alkotót ismerünk a történelemből; közülük is talán a legkiválóbb Leonardo da Vinci volt, akit kortársai és az utókor is csodált, ugyanakkor titokzatosnak, rejtélyesnek talált. Da Vinci szeme előtt mindig olyan tökéletesség lebegett, amit maga az ábrázolás csak csalódást keltőén tudott visszaadni. A benne lévő isteni szikra, a szenvedély nála a tudásvágyba ömlött, minden dolognak a mélyén a tökéleteset kereste, közel akarván kerülni a Teremtő tökéletességéhez, amit ő ráadásul a szeretettel is összekapcsolt, mondván, amit ő, Leonardo tesz, az „a legbiztosabb módja annak, hogy annyi bámulatra méltó dolog Alkotó Mesterét - Istent - megismerhessük, és ezen az úton ju-
