Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Écrasez ľ Infâme! (napló)
Écrasez ľ Infame! 19 tunk el a Mindenható szeretetéhez”. Ez a tökéletesség utáni vágy az oka annak, hogy Leonardo da Vinci szinte egyetlen festményét sem fejezte be, bár mások azokat így is tökéletesnek látták. Egyik életrajzírója megjegyzi, hogy amikor Leonardo leült festeni, egész idő alatt remegett; olyan erős volt a tisztelete a művészet nagysága iránt, hogy örökké hibát fedezett fel a müveiben, ezért befejezetlenül hagyta őket. „A csillapíthatatlan vágyódás, hogy mindent, ami körülveszi, megismerjen és hűvös fölénnyel minden tökéletesség végső titkának mélyére hatoljon, alkotásait örökös befejezetlenségre ítélte” - írja Solomi. S ebből eredően da Vinci elképesztően lassan dolgozott. Az Utolsó vacsorát a milánói Santa Maria déllé Grazie-kolostorban három éven át festette; volt, hogy reggeltől estig evés-ivás nélkül dolgozott rajta, hogy aztán napokon át hozzá se nyúljon, csak állt a festmény előtt és elmélyülten elmélkedett: így maradt az Utolsó vacsora - is - befejezetlen. Ugyanez történt a Mona Lisával is - négy éven át javítgatta, mégsem fejezte be, ezért nem adta oda megrendelőjének, a firenzei Francesco del Giocondónak, inkább magával vitte az emigrációba Franciaországba, ahol ma, I. Ferenc királynak köszönhetően, a Louvre egyik legféltettebb kincse. Ugyanakkor - és ez további rejtély - Leonardo kettős természete, ha úgy tetszik, kettős élete is feltűnő. Életrajzírói szerint békeszerető volt, megvetette az ellenségeskedést és a viszályt, húst nem evett, mert az embernek nincs joga elvenni a teremtmények életét, sőt még a piacon vásárolt madaraknak is visszaadta a szabadságát. Elítélte a háborút és a vérontást is, de ez nem gátolta meg abban, hogy a gonosztevőket a vérpadig kísérje, s ott halálfélelemtől eltorzult arcukat lerajzolja. Továbbá: szörnyű támadó fegyvereket tervezett, és hadmérnökként Cesare Borgia szolgálatába állt, aki a pápai haderők parancsnoka volt, s mindenkit, aki az útjában állt, kivégeztetett vagy megmérgezett, s céltáblának használta a hadifoglyokat: nyilakkal lövöldözött rájuk a Vatikán udvarán. A reneszánsz egyik legnagyobb és legellentmondásosabb mestere ezt a furcsa kettősséget nyilvánvalóan tudatositotta, hiszen - Vasari szerint - élete utolsó órájában „fölült az ágyban, elmondta betegségeit és bajait, s beismerte, hogy nagyon megsértette a Jóistent és a földi embereket, mert művészként nem úgy dolgozott, mint kellett volna”. Hát, ilyen - is - volt a reneszánsz: megszülte Leonardót, az olasz Faustot, a kielégíthetetlen és fáradhatatlan szenvedélyű embert, akit csodálatba ejtett a világegyetem összefüggéseinek és szükségszerűségeinek nagyszerűsége. De - amint Freud megállapítja -, midőn Leonardót e csodálatban elmerülve valódi alázat borította el, elfelejtette, hogy ő, az ember is egyike a hatóerőknek, és megkísérelheti, hogy saját erejéhez mérten valami keveset változtasson ama szükségszerű világfolyamaton - a világon, amelyben a kicsiny nem kevésbé csodálatos, mint a nagy. Leonardo természettudományos kutatásai után, mely területen nagy felfedezőnek és jósnak bizonyult, már képtelen volt visszatérni a művészethez, nem tudta a nagy összefüggésből kiszakítani a festményt, s mivel azt sem tudta megoldani, hogy mindent, amit tudott, gondolt, kifejezzen egy képen, befejezetlennek nyilvá
