Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Mészáros András: Egy megkésett kazuista irodalmi naplója címszavakban - Csoda; Kalap; Salomé; Semmi (esszék)
10 Mészáros András a könyv kiesik a kezéből. Hadd folytassa a történetet maga Singer: „Csodának is nevezhetnénk azt, ami akkor éjszaka történt. Ha dr. Fischelson nem lett volna meggyőződve arról, hogy minden történésnek harmóniában kell lennie a természeti törvényekkel, akár azt is gondolhatta volna, hogy Fekete Dobe elvarázsolta őt. Régen szunnyadó erők ébredtek fel benne. Habár a rituális borral csak a száját nedvesítette meg, részegnek tűnt. Csókolgatta Dobét, és a szerelemről beszélt neki. Rég elfeledett klopstocki, lessingi, goethei idézetek jöttek a szájára. Megszűnt a nyomás és a fájdalom. Dobét ölelte és szorította magához, és ismét férfi volt, mint fiatal korában. Dobe az örömtől szinte magán kívül volt, könnyezve sugdosott neki valamit azon a varsói utcanyelven, amelyet nem értett. Utána olyan mély álomba merült, amilyen mélyen csak fiatal emberek tudnak aludni.” - Amikor hajnalban Dobe horkolására felébredt, és odalépett az ablakhoz, az augusztusi égbolt minden csodája szeme elé tárult. A kezdet és vég nélküli isteni szubsztancia a maga állandó változásaiban és megszakíthatatlan ok-okozati viszonyaiban azt sugallta, hogy dr. Fischelson sorsa is része ennek a mindenségnek. Önkéntelenül suttogta el: „Bocsáss meg, isteni Spinoza. Megörültem.” Én pedig azt mondom, hogy dr. Fischelson nem őrült meg, csupán végre egységben élte meg a transzcendens jelentést és a mindennapi érzelmet. A csoda csupán ennyi: egyszeriben összekapcsolódik az eddig különválasztott és külön látott két világ. Ha pedig mégis a filozófiában jól tájékozott dr. Fischelsonnak lenne igaza az őrültséget tekintve, akkor ez nem más, mit a Szókratész által is említett „isteni őrület”, amely nélkül nincs szerelem, és nincs művészet sem. Persze, a csoda misztikus dolog. Mindig túl van a racionalitáson. Inkább csak az egzaltált emberek azok, akik megélik. Dr. Fischelson a kivétel, mert hát van-e, volt-e a filozófia történetében gondolkodó, aki racionálisabb volt Spinozánál? És hát dr. Fischelson komolyan vette Spinoza módszerét. Mégis meg kellett élnie, hogy a mindenséggel - akárcsak az Istennel - való viszony is alapjában véve szerelmi viszony. Vagy annak a íüggvénye. Ahogyan azt Chesterton is megfogalmazta: „A misztikusok pedig nyilván nem egyebek, mint azok az emberek, akik szerint a lélek végső gyönyöre vagy öröme inkább az érzések, mint a gondolatok világához tartozik. A misztikusok jelmondata mindig is ez volt: ízlelj és láss!” Dr. Fischelson végre nem gondolatokon keresztül kapcsolta össze magát valakivel, és ezért látóvá vált. És még valami: a valódi csoda nem társasági, hanem individuális természetű. Tanúk nélkül történik meg. Csak velünk. Borges novellájában, a Paracelsus rózsájában a Paracelsust meglátogató és tanítványnak jelentkező Johannes Grise- bach azt kívánja a mestertől, hogy a tűzbe vetett rózsát élessze életre, de Paracelsus erre nem hajlandó. A csodát nem lehet demonstrálni. A csodában hinni kell. Mivel a jövevényben nincs ekkora hit, eltávozik, azt hívén, hogy Paracelsus sarlatán. Amikor becsukódott utána az ajtó „Paracelsus egyedül maradt. Mielőtt eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent”.
