Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Fried István: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban (tanulmány)
Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban 69 nemzet tagja az lesz/lehet, aki nyelvét beszéli. Ez részint a demokratizálódás irányába hat, hiszen egy többnyelvű országban a hierarchikus-társadalmi tagolódás helyébe fokozatosan - és hosszan elhúzódóan - a nyelvi tagolódás lép, részint antidemokratikus jelleget ölt, mivel az egyik kizárólagosságot egy másik váltja föl, az egyik kirekesztettséget a másik. És egy bizonyos nyelv domináns helyzetbe kerül, akár presztízsnyelvvé válhat (az ország, a földrajzi terület más nyelveinek rovására), s akár a központosító-hatalmi intézkedések, akár a nyelvek versenyét a maga javára eldönteni kívánó, eddig a nyelvi kizárólagosságról nem gondolkodó rétegek törekvései következtében felbomlik az az egyensúly, amit a kormányzati-tudományos stb. céloknak megfelelő latinitás biztosított. S történeti, a kultúra köréből származó, nyelvészeti és más érvek segítségével az egynyelvüség jut ideológiai megalapozáshoz, évszázadok többnyelvűsége lényegében törlésjel alá kerül. Mindez a 19. század nyelvharcainak eseménytörténetébe tartozik. A „minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá” - alapelv4 egyrészt leképezi a nyugati országok, államok nyelvi megoldását, „nyelvtörténetét”, másfelől az európaizálás igényén túl egy anyanyelvi közösség létesítését célozza meg, körvonalazását annak, miként határolódik el egy anyanyelvi közösség a másiktól. Párhuzamosan azzal, ahogy szekularizálódik a kultúra, lesz az irodalom és a nyelv olyan „tudás” hordozója, amely az egyetemes vallási élményektől eltérően a „közös” történelem, a hétköznapok érzelemvilága, az önmagát felszabadítani kívánó ember - valamint az önmagát felszabadítani kívánó nyelvi közösség - tanulságait foglalja be a költészet műfajai kínálta formákba, fölfedezvén mindazt, ami az antikvitásból hasznosítható, egyben az egyetemesség nyelvének, elsősorban a latinnak felváltását kezdeményezve egy (vagy több) vulgáris nyelvvel; akár helyivé adaptálván a „nemzetközi” vándormotívumokat, akár (szabad) fordításban interpretálva és meghatározott területekhez, hagyományokhoz kötve mindazt a történetet, legendát, példázatot stb. ám éppen úgy versformát, „költői képet” stb., amit irodalommá lehetett alakítani. S minthogy szinte a 18. század végéig a nyelvi hovatartozás nemcsak a nemzetbe sorolódásnak nem volt elsőszámú kritériuma, éppen ezért a többnyelvű, vegyes lakosságú országokban - és Kelet-Közép-Európában,5 szorosabb értelemben a három „középkori” királyságban, Cseh- és Lengyelországban, Magyarországon, ideértve Horvátországot is, de ez mondható el a mai Szlovénia területéhez számító tartományokról - amellett, hogy előbb ún. „nyelvemlékek” révén, majd megszakításokkal jellemezhető irodalomtörténésekben, illetőleg bibliafordításokban színre lép az anyanyelvi irodalom, legalábbis rekonstruálhatóvá lesz egy későbbi „nemzeti” irodalomtörténeti felfogás szerint. Noha a kultúra jó darabig nem kapcsolódik csupán egyetlen nyelvhez, a királyi, majd főúri „udvarok” plurikulturalitása az utóbb sajátnak, illetőleg idegennek, „hazai”-nak, illetőleg máshonnan érkezőnek összeérését, átszövődését tanúsítja. Nemcsak a középkorban, hanem jórészt a kora újkorban, a reneszánszban és a barokkban, jórészt még a klasszicizmus térhódítása
