Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Fried István: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban (tanulmány)
FRIED ISTVÁN Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban1 Amennyiben a kelet-közép-európai régió2 irodalmainak alakulástörténetét kísérjük végig, nem pusztán az irodalom fogalmának periódusról periódusra történő változásaival kell számolnunk, hanem - természetesen ettől nem függetlenül - a nemzet, a nép, valamint a meghatározott földrajzi, illetőleg állami-politikai területen általánossá váló/teendő irodalmi nyelv fogalmáéval is. Avval a többtényezős folyamattal szükséges szembenéznünk, amely az esztétikának, ezen belül az irodalmi esztétikának, irodalomnak önállósulását segítette, igényelte, egyben olyan - a személyiség és egy tágabb közösség - önazonosságának kérdéseire keresett választ, mint a nemzethez tartozás kritériuma, a nyelv és a szubjektum kölcsönösségének problémája, majd a vegyes nyelvű területeken élők hovatartozásának megkülönböztető tulajdonsága. Egyfelől arról van szó, hogy az irodalom fokozatosan emancipálódik, azaz válik ki a tudomány, a tudomány(osság) köréből, lesz önjogán alkotóeleme egy közösség szintén regionális emancipációs törekvésének, másfelől a tudomány(ok)tól elválva, immár nem elsősorban a megtanulhatóság, az eruditio révén hangsúlyozódhat az irodalom szerepe egy nyelvi közösség önszerveződése folyamán, hanem éppen azáltal, hogy a megszólalás, a „mondottak” hogyanjának nő meg a jelentősége, szinte a „mit” mellé lép, lesz alapvető fontosságúvá a „nyelv”- re találás, az élet különféle területein érvényes, érthető és „korszerű” nyelv megalkotása. Az irodalom ugyancsak fokozatosan eltávolodik az eddig „rokon”-nak hitt tudományoktól, és megkezdi küzdelmét, hogy - legalábbis nyelvileg-retorikailag - magához integrálja mindazt, ami korábban inkább a tudományok s a vallási műfajok segítségével volt elmondható. A másik tényező, amit számba kell vennünk, az anyanyelvi közösségek (ön)szerveződése. Olyan értelemben szólok erről, hogy felvetődik a kilépés a latinnyelvűségből, a latinnyelvüségre alapozó „iskolás klasszicizmus”-ból, antikvitásfelfogásból, és előtérbe kerül az anyanyelv érvényesítése, alkalmassá tétele arra, hogy a megosztott közösség megkülönböztető jegyévé váljon.3 Aligha mellőzhető, hogy Kelet-Közép-Európában a „nyelvi nacionalizmus” kezdő, alapozó periódusaként emlegeti a kutatás nagyjában-egészében a 18. század utolsó két évtizedével kezdődő időszakot. Ennek keretei között értékelődik át a nyelv „társadalmi” funkciója, pontosabban szólva, kap a nyelv olyan társadalmi funkciót, amelynek során a medialitásban játszott szerepe mellett intézményesedik: azaz reprezentánsa lesz az anyanyelvi közösség egységtörekvéseinek. Ez kissé leegyszerűsítve olyaténképpen fogalmazható meg, miszerint a nemzethez tartozás kritériumai átstrukturálódnak, a
