Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Szalay Zoltán: Nem véletlen találkozások (N. Tóth Anikó: A varietas öröme)
SZALAY ZOLTÁN Nem véletlen találkozások /V. Tóth Anikó A varietas öröme című kötetéről „Manapság ez már nem így működik. Tegnap voltunk Érsekújvárban, a városi tévé csinált velem interjút, az orrom alá dugta a mikrofont, azzal, mondjam el, hogy volt, mikor nyolcéves koromban kimentem Argentínába. Én aztán beszéltem fél órát, anélkül, hogy további kérdést feltett volna. Egyszerűen nem készült fel” (39.). Pablo Urbányi dohog így N. Tóth Anikónak a média befolyását, minőségét firtató kérdésére reagálva, egy általános jelenséget vázolva fel, az elbulvárosodás, a felszínesség térhódítását. Az interjúalany szavaival egyúttal megjelöli, mit vár el a jó kérdezőtől: odafigyelést, felkészültséget, jó irányítást. A kérdező tudja meglepni a kérdezettet, tudjon rámutatni olyan lényegekre saját magáról, ami akár a kérdezett számára is az újdonság erejével hathat, tehetjük hozzá. Ilyesmik lehetnek egy ideális interjúkötetre szabott alapkövetelmények. N. Tóth Anikó A varietas öröme című interjúkötete ebből a szempontból jól felépített interjúkból tevődik össze. Ami azonban mindennél jobban jellemzi, az a címbe is kiemelt öröm: afféle bónuszin- terjúkat olvasunk, semmi túlzott szakmázás, semmi görcsös fellengzős: a hangnem, általában mindkét oldalon, oldott, kötetlen, közvetlen. N. Tóth Anikót a fülszöveg prózaíróként jelöli meg, az ugyanott olvasható bibliográfiája azonban jelzi, valójában egy sok műfajú, szerteágazó figyelmű szerzőről van szó, aki gyermekirodalomban, „komoly” prózában és elméleti írásokban egyaránt próbára tette már magát, s ezekhez csatlakozik most az új könyv, amelyet - ha létezne ilyen - a „magas zsurnalisztika” kategóriájába sorolhatnánk. A kérdező tehát komoly tapasztalatokkal felvértezve faggatja az írókat, szerzőtársait - külön érdeme azonban, hogy nem él vissza saját szerzői mivoltával. (Egyetlen helyen, a Zá- vada Pállal készített interjúban emliti egyik saját novelláját, de szervesen illeszkedve a beszélgetésbe.) Mindenesetre, hogy belülről ismeri beszélgetőtársai gondjait és örömeit, láthatóan gördülékenyebbé teszi a beszélgetéseket. N. Tóth Anikó egy különösen színes és izgalmas „minikánont” tár elénk, amelynek vannak bizonyos sarokpontjai, de ugyanakkor kifejezetten szerteágazó. Az Ipolyság-vonallal indul a történet: az elsőkötetes Hunčík Péter egy zavarba ejtően pozitív hangvételű beszélgetésben nem csak a Határeset című regény keletkezéséről mesél (bármennyiszer is halljuk/olvassuk ezt a történetet, mindig kapunk valami új elemet, Hunčik a regény születéséből is irodalmat csinál - rendkívül izgalmas fejtegetést olvashatunk például a könyv címéről, amely nem csupán valamiféle történelmi-geopolitikai eredetű költői kép, hanem valójában egy elmegyógyászati kifejezésre, az ún. borderline syndrome-ra utal, a normális és abnormális közötti ingadozásra), hanem például arról is, hogyan hívta fel egyszer Kurt Vonnegutot
