Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Vilcsek Béla: Az éber álomtól a megtestesült szóig (tanulmány Varga Imréről)
Az éber álomtól a megtestesült szóig 55 lát napvilágot új válogatott versgyűjteménye (Tanuld a fényt, 2000), s ez a kétszeresen is ünnepi alkalom készteti a pálya- és költőtárs Zalán Tibort egy újabb rövid áttekintés vagy számvetés elkészítésére. Köszöntőjében, nyilván a köteteimre utalva, az újabb válogatást úgy értékeli, mint ami „a fénykeresés útját rajzolja ki, avagy a fény felé haladásét, még az is lehet, egy fénykutató-találó vándorlás térképrend-sze- rét rögzíti. Gondolom ezt onnan - teszi hozzá a recenzens -, hogy míg a kezdeti versek materiálisán, azaz élményszinten, valóságszinten és történeti szinten megfogható elemeket, fragmentumokat tartalmaznak, addig előre haladva a könyvben mind kevesebb konkrét fogódzót találunk, a versek egyre szublimáltabbak, hermetikus- abbak, fényből, illanó anyagból megszőtteknek tetszenek. Akik ismerjük költőnk kacskaringókban nem szűkölködő életútját, joggal feltételezhetjük, hogy az emberi megtisztulás-változás-elvonatkoztatás küzdelmének a tanúi lehetünk, amikor a könyvet olvassuk.” Zalán ennek jegyében idézi meg a harminc évvel korábbi hosz- szú hajú, szakállas, az „én nem ady ám és ez nem párizs” (Magánbeszéd a Stúr utca sarkán) hetykeségével induló, kassákos és sziveris önmegerősítő gesztusokkal lázadó költő alakját és hangját. Azután a nemzedék- és költő társ beleérző képességével szembesíti ezt a benne kialakult ifjúkori (költő)képet a kötet belső borítóján szereplő idősödő férfi „megbölcsült-megszelídült”, sokkal soványabb fizimiskájával és a kötet végén álló Asztarté fényében című prózavers és a Vériasszonyok nyara szonett hangütésével, mely utóbbiakat az univerzum egészében és a saját személyiségében egyaránt érvényes módon feloldódni képes költő gesztusának tekint. Az addig megtett utat a kritikus-költő a felvázolt két szélsőség közötti életútként rajzolja meg, s azt alapvetően úgy jellemzi, mint „az élethez kétféleképp közelítő ember, az élet kétféle végpontján álló ember közöttisége. Az egyik az érzékek útján halad, a másik az érzékek fölötti lebegő úton állva igyekszik valami felé. Mindkettőt fény vezérli, de a két fény nem ugyanaz. Az egyiket elérni, a másikat tanulni lehet. Utóbbinál a tanulás feltehetően az elérés maga, előbbinél az elérés maga a tanulás. De ebben nem vagyok biztos. Csak sejtem, és ez ilyen dolgokban lehet elég”. Nem lehet elég, természetesen, szögezzük le rögtön, de Zalán Tibor nyilván nem is a pálya tudományos értelmezésének átfogó szándékával készítette kötetismertetőjét. Nem is tehette azzal, hiszen a megtett életútnak, láttuk, egy kivételével még csak megközelítési kísérlete sem történt meg. A pályatársnak ebben a helyzetben nem marad más lehetősége, mint hogy az általa feltételezett köztes emberi és költői léthelyzetbe elhelyezze kedves költőjének legjobbnak vagy legfontosabbnak tartott versét, a Szelek városát, mely vers egyébként valóban az ekkori kötetnek a középpontjában áll. A Szelek városa Zalán értelmezésében „azért nagy vers, mert benne összefogla- lódik az a poétikai és emberi küzdelem, mely addig - 1986! - vitte-vonszolta-hor- dozta-roncsolta a lírikust, és abból/onnan bontakozik ki a jövő emberi és költői programja, válik ki az új szemlélet, jelenik meg a jelentősen módosított más nézőpont. És követhető benne a legnagyobb harc, ami a köteten is végigvonul: harc az idővel, az idő definíciójára tett kísérletek sora, az idő megértésére irányuló próbálkozások,
