Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Vilcsek Béla: Az éber álomtól a megtestesült szóig (tanulmány Varga Imréről)
56 Vilcsek Béla az idő lényegének, megragadhatóságának küzdelme szavakban, grammatikai konstrukciókban. Ebben a versében Varga mindent felhasznál, amit megtanult, vagy megkísérelt addig. Avantgarde-formációk és archaizáló részletek, grafikai megoldások és népi csujjogatóra emlékeztető betétek, disszeminált részletek, roncs-szövegek, groteszk, ironikus és szarkasztikus gesztusok váltakoznak helyzetfelmérő- felismerő-elhelyező gesztusokkal, valóságtörmelékekkel, valóságra vonatkoztatott ítéletekkel. A formamíves Varga találkozik a majdani, tehát a mostani lélekmívessel ebben a versben, és összeütközésük nagy formához, jelentős és fontos vershez vezet. Ezzel nem azt mondtam, a többi vers kevesebb vagy jelentéktelenebb, hanem azt, hogy másabb. A költő ötvenes-válogatásában nem tart konok időrendet, de valamiféle tematikát, belső metronómmal mért ritmust ad a kötetnek. Ez jelzi azt is, hogy a mostani létállapot csírájában föltalálható a korábbi, akár korai versekben is, illetve, hogy a mostaniak nem szakítottak el minden fonalat a régiekkel, az élet, az életmű oda-vissza lejátszható, ha nem is abban a teljességben, szélességben, ahogy azt általában elképzeljük, illetve le is játsszuk néha.” Zalán Tibor tehát újabb fontos szempontot vet fel Varga Imre pályájának és költészetének megközelítéséhez. Ezt a megközelítési szempontot azonban a kritikai recepció ugyanúgy nem használta fel, a benne rejlő lehetőségeket ugyanúgy nem aknázta ki, ahogyan nem tette azt korábban Budai Katalin esetében sem. Miről is van szó? Tekintsünk el attól, hogy a Szelek városa nem 1986-ban íródott, hanem éppen a mostani gyűjteményes kötet pontos datálásának megfelelően 1981-ben, a szerző sorsfordító esztendejében, amolyan búcsú- és egyúttal korszaklezáró versként. Ennél most sokkal fontosabb, hogy a kritikus-költő egyrészt maga is megerősíti Varga Imre költészetének fő jellemzőjeként a kettős látásmódot, amikor élmény- és valóságszint, szublimálás és herme- tikusság kettősségét, az avantgardista és archaikus, a groteszk és valóságközeli elemek vegyítését említi. Ezt a kettős látásmódot azonban - immáron három évtizednyi költői termés ismeretében - az addigi pálya és életút egészére nézve is érvényesnek tartja, azt mintegy az időben is „szétteríti”, a pálya kezdetétől a Szelek városáig, vagy éppenséggel az újabb válogatott versgyűjtemény megjelenéséig, 2000- ig. Az érzékek útján haladás és az érzékek fölötti lebegés, a megtisztulás- és elvonatkoztatásigény, a forma- és lélekmívesség együttes emberi és poétikai küzdelmét hangsúlyozza. Ugyanakkor, talán a legfontosabb szempontként, mégis az élet két végpontja között álló ember „közöttiségét”, az életmű egységes voltát, határozott tematizáltságát, „belső metronómmal mért ritmusát” emeli ki. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a korábban a Varga Imre-költészet egyik fő jellemzőjének tekintett határon-lét, holtpont-lét vagy hontalanság-lét tudatosan vállalt köztes alkotói pozíciója nemcsak a pályakezdésre, hanem nagy valószínűséggel a következő pályaszakaszra, sőt - mai horizontról nézve — a pálya egészére nézve is érvényesnek mondható. A kritikai recepciónak egyszer nyilvánvalóan el kell végeznie legalább a nagyobb szabású, nagyobb lélegzetű vagy a pálya alakulástörténete szempontjából legmeghatározóbbnak tartott művek (többek között az Alfonz a ka
