Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - IRODALMI SZEMLE - Vilcsek Béla: A költői mesterség (esszé)
A költői mesterség 43 mében ekkor Babits „nagyon is elméleti alapon indult az érzelem és valóság megismerésére”. Mint mondja, „ezt a módszert és folyamatot éreztem mindig a versében. Én, aki persze itjan úgy éreztem, egy csapásra értem és érzem is a világot! Mert a világ nem más, mint a kapott és érzett élet. Minden csak velem és általam él. Ami nem él velem és bennem, az nincs, tehát ki sem fejezhető. A líra csak így líra, és teljes is csak ezzel a közvetlenséggel lehet. Csak lassan érve éreztem rá a világ másik felére, és kezdtem keresni e holdi táj mindig és örökké láthatatlan, kísértő, másik oldalát. És lett ez a világ mindig érdekesebb, és így lett egyre közelibb költőm a korai, a fiatal Babits is. Itt a fiatal szót hangsúlyozni kell, azt a fiatalt, aki a szó szoros értelmében mindig először a tételt teremtette meg a vershez. Aztán a gondolatot, a filozófiát lelkiállapottá szűrte, és aztán verssé. Olyan, akár egy versformákat, zenét és képleteket és gondolatot alakító, szavakat szabó, mintákat kalapáló és ízeket pároló mester, akinek műhelyében ott vár a tágabb világanyag. És akinek megrendelői már nemcsak mi vagyunk, de nagy, messzi idegenek és népek és stílusok az időből. Akik ellenőrzik is Babits Mihályt, a mestert és a kezéből kikerült müvet. Akiknek ízlése választékosabb, mint az Alföld lovasáé, fejlettebb a magyar ugar, a pannon szőlők értőinél.” Takáts Gyula e belső érési folyamatnak és egy másfajta költői és világlátással való alkotói küzdelmének köszönhetően jut el a költészet ösz- szetettségének jobb megértéséhez, s válik a gondtalan pannon derű kedves költőjéből fokozatosan egy egyéni hangú filozofikus költészet kitcljesítőjévé. A legutóbbi időszak költészetében egyébként - Kelemen Lajos és Takáts Gyula mellett - természetesen mások is kötődnek közvetve-közvetlenül a Nyugat vezéralakjához, s természetesen mást és mást tartanak a maguk számára hasznosíthatónak költészetfelfogásából. Balia Zsófia például, költői pályája egyik kulcsfontosságú kötetében (Egy pohár fű) az 1910-es évek második fele Babitsának élmény- és versvilágához kapcsolódik, mégpedig oly módon, hogy azt jelenbeli személyes sors- és költészet- tani problémájává avatja, mígnem a „formátlan létet”, a gyötrelmes létállapotot költői eszközökkel „fájdalmas műremekké”, emlékezetes müvekké képes formálni. A szintén kivételesen hosszú és tevékeny életet megélő és szintén müveinek gondos megszerkesztettségéről és aprólékos kimunkáltságáról nevezetes költő és prózaíró, Takács Tibor pedig két kötetében is (101 szonett, ami megment az elmúlástól; Arányúid a nagyvilágba), mintha közvetlenül a Szonettek és a Messze... messze... Babitsát idézné. Számára a nyugatos hagyomány követése elsősorban a vers mí- vességének, személyességének és éltető erejének büszke vállalását és művelését jelenti. Az ő felfogásában a költészet egyszerre rejtőzködés és kitárulkozás, formafegyelem és szenvedélyesség, mindenekelőtt azonban enyhet és megnyugvást adó menedék. Fogódzó a világ, az élet kínjának és keservének elviseléséhez, hit és remény az életben maradáshoz. Végezetül még egy nagyon intenzív kapcsolódás, alkotói egymásra találás a 20. század két feléből. Az 1930-as évek derekán az ifjú egyetemista és költő Weöres Sándor doktori értekezése témájául, saját költői tapasztalatainak felhasználásá-
