Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - IRODALMI SZEMLE - Vilcsek Béla: A költői mesterség (esszé)
40 Vilcsek Béla meztetnek, hogy irodalomtudományunknak és azon belül irodalomtörténetünknek van egy mindezektől a megnyilatkozási módoktól némileg különböző és mindeddig talán kellő figyelemben nem részesített és kellőképpen nem hangsúlyozott vonulata. Ez a - nevezzük továbbra is így — vonulat alkotó (alkotás), irodalmi mű(alkotás) és olvasó (olvasás), költő-mü-befogadó kommunikációs vagy közlési, illetve hatás- vagy élményfolyamatát - helyzeténél vagy természeténél fogva - a maga köz- tességében s ilyetén formán a maga komplexitásában képes megragadni. A maga nemében sem nem költészet, sem nem kritika, nem irodalom és nem is tudomány, még csak nem is puszta szubjektivitás vagy objektivitás. Ugyanakkor mégis: egyszerre költészet, kritika, irodalom, tudomány, szubjektivitás és objektivitás. Megismerésével és megértésével talán közelebb juthatunk a költői mesterség vagy szakma lényegiségéhez. Ne legyenek kétségeink, s ne áltassuk magunkat! Verséről vagy költészetéről, versről vagy költészetről többet a költőnél senki nem tudhat. A költő legfeljebb - hihetetlenül érzékeny, egyszerre rejtőzködő és magamutogató, sebző és sebezhető lélekként, s mivel nem kevesebbről, mint az életéről, életének az értelméről van szó - gyakran hajlamos a túlzásokra, a ködösítésre, az önimádatra vagy a más(ik) törekvés vagy megoldás zsigeri elutasítására. S a legritkább esetben hajlandó teljes nyíltsággal beszélni versének vagy költészetének, vers vagy költészet mesterségbeli, szakmai kérdéseiről. Azokat igyekszik hétpecsétes titokként kezelni, mert úgy érzi, azok leleplezésével maga is könnyen lelepleződik, személyisége és költészete túlságosan is csupasz valójában mutatkozik meg, túlságosan is hétköznapinak, egyszerűnek találtatik, átláthatóvá válik. Költő ezért beszél szívesebben önmagáról, családjáról, neveltetéséről, tanárairól, barátairól és mestereiről, kedves tárgyairól, tájairól, olvasmányairól, még szerelmeiről is, csak el ne kelljen árulnia, szerinte és számára valójában mi is a költészet. A költészet lényegéről a legtöbbet mégis maguktól a költőktől tudhatunk meg. Kiváltképp azoktól a költőktől, akik versben vagy prózában, kritikában vagy esszében minden köntörfalazás nélkül mégis beszélni mernek szakmájuk vagy mesterségük rejtett titkairól. A költészet ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel szemben, mindenekelőtt szakma, mesterség. Lényegében véve olyan, mint minden más szakma vagy mesterség! Minden kor költészetének vannak jól meghatározható előzményei és következményei, könnyen megnevezhető elődei és követői. Vannak egy adott időszakra jellemző irányai és stílusjegyei, divathullámai és kevésbé méltányolt törekvései. Vannak pontosan megtanulható vagy elleshető fogásai is, amelyeknek a megtanulását vagy elsajátítását a legtöbb fűzfapoéta legszívesebben megspórolná, hiszen a szakmának vagy mesterségnek ez a legidőigényesebb és legkevésbé látványos része, de ami nélkül valamiért a vers mégsem vers, mégsem lehet mestermű. S végezetül a költészetnek van - szerencsére van! - egy talán minden más szakmánál vagy mesterségnél nehezebben meghatározható vagy körülírható tartománya, amelynek megvalósítására csak a legkivételesebb képviselői képesek.
