Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - IRODALMI SZEMLE - Grendel Lajos: Távol a szerelem (regényrészlet)
8 Grendel Lajos — Hát persze. - Bandi elnevette magát. - Megelőztük a korunkat. Nem hangzott el semmilyen haha, inkább a meggyőződés, hogy hát végre megleltem hazámat. Inkább hagyta a dolgot, ha esik, hát jó mélyen a kútba essen. Szóval, hogy ismerkedett meg a litván hölggyel? Bandi azonban kijavított, nem hölgy az, hanem kislány. Huszonkét éves, de alig néz ki tizennyolcnak. Pesten találkoztak, és ő rögtön tudta, hogy ez az igazi. Németországban élt több mint egy évtizede, és egész jól beszélt németül, míg, sajnos, Bandi egyáltalán nem. Fél év múlva találkoztak, és azóta együtt vannak. „Én visszatértem a festészethez, Loli meg mosogat, takarít, de néha elfog egy jobb munkát is. Hogy hiszünk-e Istenben, hát nem is tudom... Loli hisz benne átkozott erővel, úgyhogy rám is ragadt belőle egy kevés.” Rudi csöndben volt. Bandi is megváltozott. Amikor jó ideje utoljára látta, épphogy el nem temette szegényt. Bandi mindig is gyönge volt, ha valaki erős akarattal bírt, akkor alávetette magát, Saulból Paulus lett, a betyárból pandúr. Rudi örült neki, hogy Zorrót másféle fából faragták, s még csak ötéves volt. Az ő gyereke, és erre rendkívül büszke is volt. Szó sem volt Jutka szelídségéről, vagy ami még rosszabb, örökös lábatlankodásáról. Gyere, mondta, tegyünk egy kört a belvárosban. A belváros nem volt nagy, Bandi szerint olyan, mint egy cukrosdoboz, mire körbejárja az ember, fél óra sem telik el, és megfullad a sok cukordíszben, fagylaltban, édes és keserű kávéban. A város szíve, mondta fellengzősen Rudi. De Bandi egész más miatt mutatott lelkesedést. — Te gyerek voltál, és mégis jóval több, mint gyerek. Én most értem meg erre. Loli kellett hozzá, hogy megtaláljam azt a nehézségi erőt, amely most már fogva tart. Rudit ez idegesítette. — Hagyjuk ezt a témát. Te megtaláltad, ón viszont elveszítettem. Már erősen alkonyodott, az csthajnalcsillag fényesen mutatkozott, mint a délibáb. Várták a villamost, és Rudi úgy gondolta, hogy a tapasztalatok megedzették, körbevonták, mint fákat a kéreg. Negyed kettőkor ért haza, Jutka elment már drukkolni Zorróhoz, az asszonyoknál ez a szokás. Bekapott valami paprikás krumplit, és lefeküdt „ejtőzni”. G. bácsi jutott eszébe. Egyre ritkábban gondolt rá, mert elhelyezkedett a príma föld alatt vagy másfél méterre, és most már egyre ritkábban zavarta. De olykor eszébe jutott, mint a pingvinek vagy a jeges medvék, pedig sosem járt a Sarkkörön túl. G. bácsi furcsa grimaszt vágott, így jelent meg előtte, holott a mama már régen nem élt. — A kurva anyját, itt van valaki. — Nincs itt senki, képzelődsz - felelte a mama a tolószékből. A legtöbbször igaza is volt, G. bácsi olykor hallucinált, és fölcseszte a mamát. G. bácsi megfogta a fantáziájával a kis Zorrót. A legtöbbször Rudi vitte el hozzá, és alig várta, hogy eljusson Gertihez, holott a csaj öregebb volt nála, és nem is annyira szép. Plátói kapcsolatuk két és fél évig tartott, és úgy ért véget, ahogy a legtöbb plátói viszony. Mikor legközelebb ment G. bácsiékhoz, már elköltöztek jó messzire, Poprádra. De Zorró ezentúl is kikövetelte magának a látogatásokat. Aztán tizennégy éves korában egyik napról a
