Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - YORICK - Gál Sándor: Kitágult nap - „A halált csak egyszer gyakoroljuk" (esszé)
Kitágult nap 33 Ám az azóta eltelt ötven esztendő során — az eddigiek is ezt bizonyítják ez a határozottság, vagy inkább hetykeség jelentős átalakuláson ment bennem keresztül... De azt is el tudom képzelni, hogy az ember végül nem a haláltól fél, hanem a halálig elvezető fájdalmaktól. Ebből pedig az következik, hogy a halál megszabadít... így a halál lényege - maga a megváltási Hányszor és hányszor hallottam odahaza egy-egy halott felett a mondatot: „A halál megszabadította szenvedéseitől.” Vagy: „Megváltás volt már számára a halál...” S aki meghalt - az megboldogult. II Amikor azt érzem, hogy az elmúlt napom önmagát temeti az éjszaka sötétjébe, akkor ebben nem az a lényeg, hogy elmúlt, hanem hogy nem maradt belőle használható emlékem. És ez egyféle bizonytalanságérzetet ébreszt bennem, hiányt, s még talán bűntudatot is. Holott az ilyen jellegtelen nap mélyén feltehetően a készülődés rejtőzködő - vagy rejtélyes? - hullámai mozdulnak, láthatatlanul és észrevétlenül. Amolyan tu- dat-mélyi Golf-áramlatok. De lehet, hogy ezt csak ilyennek gondolom — hogy valami kitöltse a bennem keletkezett ürességet. Vagy a havakat szitáló délutánt... Amikor pedig - még ugyanebben a délutánban - a Kanyaptát néztük meg, a patak felső ága tele volt vadkacsával. A gácsérok már nászruhában pompáztak, ezüstzöld „nyakravalójuk” meg-megcsillant az elővillanó nap sugaraiban... E februári látvány mögött pedig az merült föl bennem, hogy a közélet, a politika napi zajlása, mintha teljesen kiveszett volna az életemből. Annak ellenére, hogy tudom, hogy van, szerepe egyre inkább jelentéktelenné szürkül. A mindenféle pro és kontra hercehurcák, már-már alpári gyalázkodások kozmikus távolságra vannak tőlem. Az egykori „jelen lenni ott, ahol valami történik” elve és szüksége végleg elveszettnek tűnik. A globális társadalom kizárólagossága, anyagelvűsége, antihumaniz- musa minden korábbi emberi értéket mocsárba taposott. (A döbbenet: a mocsarak a saját valóságukban tiszták, a létezés értékeit, sőt, annak méltóságát is magukban rejtik... És a megitjulás misztériumát is!) Akkor a „mocsárba taposás” megjelölés vagy minősítés velük - a mocsarakkal - szemben nem helytálló. ...Szóval, ettől az „új világtól” távolodtam el az utóbbi években. Nem a kafkai befelé-létezés irányába, hanem egy másik nyitottság mérhetetlen távolságai felé. Ami együtt és egyszerre jelenti a leírható bizonyosságot - elmúlt évtizedeimet - és a még vállalható folytatást. Ha az öregség és a betegség időnap előtt nem butít tehetetlenné... Röviden: úgy élek a ma társadalmában, hogy már régóta felette állok pusztításainak. így a „második halál” - János Jelenései -, engem már nem érinthet meg. Ezzel szemben a természet hétköznapi csodái újra ás újra lenyűgöznek! Mint ma is. Elég korán ébredtem, s ahogy kimentem az udvarra, az ébredő napsugarak fényében az előttem lévő síkság egészen különleges sárgászöld ragyogásban tündökölt. Az éledő búzaszálakon lévő parányi jégkristályokon megtört a fény... Varázslat, varázslatos tisztaság, a távolság öröme és ritkán megélhető pillanata! A szépség egyszerisége.
