Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - IRODALMI SZEMLE - Vişniec, Matei: K. úr szabad (regényrészlet, László Szabolcs fordítása)
42 Matei Vi$niec így túl hosszú, másként fejezte ki magát Fabius: „Csak lassan, lassan. Mától szabad.” Azért mégsem így. Fabius hivatalos kifejezést használt, valahogy így: „Az ön fogva tartási ideje ma reggel véget ért.” És mégis máshogy. A Fabius által közölt üzenetnek volt valami aggódó jellege: „Vigyázzon, uram, hisz mától szabad, mint a madár.” Nem. Kosef J. valami egészen különlegeset szeretett volna érezni, például azt, hogy megőrül a boldogságtól, vagy könnyekre fakad az indulattól. De még megközelítőleg sem érzett semmi hasonlót. Az üzenetet átadták, az agya rögzítette, és ennyi. Fianem ezek helyett azt bizony nagyon is érezte, hogy átkozottul fáj a gyomra és kínozza az éhség. Persze, Fabius közlése legalább megmagyarázta a furcsa reggeli eseményeket. Azért aludhatott még ráadásnak három órát, mert neki, Kosef J.-nek joga volt hozzá. Mint szabad embernek. Mondjuk, az igaz, hogy nem mondták meg neki kezdettől fogva, hogy szabad. Tehát a reggelt ugyan már szabad emberként aludta át, de neki közben fogalma sem volt, hogy valójában szabad. Meglehetősen furcsán viselkedett a két öreg fegyőr is, barátságosak voltak, de azért mégis csak furcsák. Elképzelhető, hogy nem az ő kötelességük volt Kosef J.-t értesíteni a szabadon bocsátásáról, és akkor mintha érthetőbb lenne az egész. De ha nem az ő kötelességük volt értesíteni Kosef J.-t arról, hogy szabad, akkor kinek kellett volna azt megtennie? Kosef J. végül feladta a találgatást, és ehelyett inkább megpróbált örülni a helyzetének. Megpróbálta minden akaraterejét arra összpontosítani, hogy most aztán örüljön. — Ez életem legszebb napja — súgta önmagának Kosef J„ hogy talán ettől elér- zékenyül majd. Várakozott pár pillanatig a mondat hatására, de hiába, ezért megismételte, ezúttal hangosabban:- Ez életem legszebb napja.- Mondott valamit? - hallatszott Fabius hangja, és Kosef J. minden erejét ösz- szeszedte, hogy a fegyőr ne tudja kinyitni a klozet ajtaját. - Szüksége van valamire? - kérdezte Fabius, miután meggyőződött, hogy hiába próbálkozik az ajtóval. — Nem, köszönöm - válaszolt félénken Kosef J. a klozetból. Ekkorra már csak az éhség kínozta. Bámulta a fali csempét, és mosolygott. A csempe fehérségétől az ő bőre is gyöngyházfény jelleget kapott. Jobb kéz felől, a falra rögzítve, felfedezett egy márványkeretbe helyezett vasgyürűt, amire egy tekercs vécépapírt húztak. Ösztönösen arra gondolt, hogy le kellene tekemi pár méternyit, és eldugni a kabátzsebbe, mert jól jön az majd később. Aztán mégis csak legyőzte magában ezt a vágyat. Felhúzta a nadrágját, megrántotta a víztartó aranyozott láncát, és kilépett a klozetból. Fabius közben eltűnt, és Kosef J. zavara is elpárolgott. Hosszasan mosott kezet, majd arcot a folyosó egyik ablaka alatt található mosdónál. Miután felfrissítette arcát a hideg vízzel, kinézett az ablakon. Ez az ablak a börtönnek olyan részére nyílt, amelyet Kosef J. addig még nem
