Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALOM,TÖRTÉNET - Szitár Katalin: Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez II. (tanulmány)
76 Szitár Katalin Lenkének ezt a másik képét mutatja meg. Ezt nem Lenke, hanem Szindbád pillantásán keresztül értelmezhetjük csak, azaz azon az elbeszélői közvetítésen keresztül, mely a férfi képértelmezését követi - aki az arcképet a kisvárosi fotográfus kirakatában látja meg. A képi ábrázolat verbális reprezentációja a következő: a kirakati fotókon a nők „Csöndes, ábrándos mosollyal néznek a tengerpartról, a strandról - talán éppen az ostende-iről - Szindbád arcába. A háttérben a tenger, rajta ringatózó hajó... E háttér csaknem valamennyi női fotográfián feltalálható. Vajon miért szeretik a nők a tengert?” (45. - kiemelések tőlem, Sz. K.). A képek egyformák, s ugyanazt a gondolkodásmintát rögzítik: az ábrándozást. Ennek az ábrándozó önképnek az elmaradhatatlan attribútuma a tenger, s ezt Szindbád észrevételezi. Miért tartozik hozzá a nő (ön)képéhez a tenger? Mely elemét jelöli annak az önképnek? A tenger a női önkép szimbolikus attribútuma, s a szimbólumfejtésben elsőként az autotextuális utalásrendre hivatkozunk, mely szerint Szindbád máskor, más helyzetben és történetben is ilyennek látja „a nőt”: „A legszebb tengeren, a legnagyobb felhők és a legpirosabb vitorla alatt sem látott mást, mint a tengerparton fürdő halászleányt.” A képen ábrázolt nők tehát a tengerből kilépő/születő Aphroditét idézik meg, ha pedig a Szindbád-szövegek utalásrendjét tekintjük: a halászlányban meglátott istennőt, a véges emberi (női) létben az örök szépséget. A tenger-motívum - mint a „szép nő” önszimbolizációjának uralkodó eleme, legalábbis mindenképp szükséges attribútuma - így az archetipikus nő-szimbólumot idézi fel. Egyszerűen úgy mondhatnánk, hogy a tengerparton/a tenger előterében fényképezkedő nő olyan szépnek látja (képzeli) önmagát, mint amilyen Venus-Aphrodité. Szindbád tehát minden nőben a nő ideálját látja meg, ezt az ideált azonban nem a szemléleti kép hordozza, sőt a „látható” nő képe minden esetben alárendelt az ideális mintának. Lenke fotográfiájáról azonban hiányzik a tenger. „Fáradtan, kissé hervata- gon” néz a képről Szindbádra. Az asszony szemét, pillantását - mint láttuk - a „zöldköves gyűrű” képviseli, mely színe szerint a tengerre emlékeztet, s mintegy egyetlen „cseppbe” sűríti a végtelen zöld vizet. Ez Lenke illúziója önmagáról, mely saját egyediségét analógia útján, az „olyan mint...” révén képes/szeretné megragadni, s végül nem megy túl egy történetklisé reprodukálásán. A fotó nem ezt a Lenkét mutatja, illetve: Szindbád nem ezt a Lenkét látja a fotón, s az életben sem. Szindbád továbbra is „hallgatagon fürkészte Lenke arcát”, Lenke viszont a „zöldköves gyűrűbe nézett”. Az új találkozás azért sem sikeres, mert Lenkét továbbra is az analógiás (képzeleti) kép orientálja, mintegy folyamatosan önmaga külső képére figyel: „Lenke a szék karjára támaszkodott, és a lopva a tükörbe vetett egy pillantást” (48.). A továbbiakban is úgy viselkedik, mintha folyvást tükörbe nézne, vagy mintha színpadon lenne: „Szindbádnak egy vidéki színésznő jutott eszébe, aki ilyenformán állott egyszer régen előtte [...]” (48.). A szemlélet által kreált önkép itt is ta- utologikus, „olyan, mint..egy — meglehetősen igénytelen - analógia nyomán képzi meg önmagát. Ez a (fantázia)kép pedig élesen szemben áll a Szindbád által meglátott ideálképpel.
