Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALOM,TÖRTÉNET - Szitár Katalin: Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez II. (tanulmány)
Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez II. 77 Az emlékezet hangjai A hang Szindbád emlékező tevékenységének irányító elve. O, mint láttuk, nem a „bál- királynőt”, „szép nőt” indul meglátogatni, hanem azt a lényt, akit a Lenke hangsor jelöl, s akiről még (és már) nem egészen tudja: ki is ő? Szintén láttuk: emlékezetében inaktív az alakra és a sorstörténetre való visszagondolás. Az inaktív emlékezetrész szövegbeli ekvivalense a vonatkerekek monoton kattogása, mely elaltatja Szindbádot: „Szindbád fáradtan aludt, és csak félálomban, a vasúti kerekek kattogásában hallotta ismétlődni: Lenke férjhez ment... Lenke, Lenke” (43.). Szindbád „alvása”: Lenke történetének - de nem nevének! - elfeledésével azonos. Ám amilyen mértékben halványul a név referenciáiitása, épp oly mértékben erősödik elbeszélői tematizációja. Az első lépés a név önreferenciálissá válása, ismételgetései révén. Az ismétlés monoton ritmusa kiemeli a hangsort, mely mintegy kitisztul, kibukkan a monoton zajból: a hangok világa újrarendeződik, s kiadja a L-e-n-k-e hangsort. A narráció prózanyelvi kompozíciója valójában már megelőlegezte a név ilyetén kiemelődését, amennyiben annak hangalaki részleteiből szövődött össze a textúrája: „[...] csak néha-néha jelentette egy levélke, hogy Lenke még él, do/gát pontosan végzi a postán, de a régi temp/om felé már nem sétá/” (42.).15 A név külső formájának variálása egyfajta szabálytalan, de érzékelhető ritmust, sőt dallamot vezet be a szövegbe. Az elbeszélés a beszéd helyett az ének mintájára kezd szerveződni, s ezt az „éneklő” jelleget tematizálja is: „Aztán egyszer Szindbád éjjel, vonaton, félig alva, félig ébren útitársakat ha//ott beszé/getni feje felett, és valaki éneklő hnngan mesélte, hogy Lenke abból a bizonyos városból férjhez ment egy fe/sőmagyarországi orvoshoz” (42-^43.). A vonat, az úti jármű - a Szindbád-történetek elengedhetetlen kelléke - a referenciák világából való „kiutazás” eszközeként jelenik itt meg - kerekeinek kattogása vezette be azt a ritmust, amely újrarendezte a név szemantikáját. A vonat, illetve az úton levés: köztes hely a dolgok és a jelek világa között. Szindbád „útja” a jelek világa felé tart, ezért a vonaton kezd felébredni, s a félálom-félébrenlét állapotában a beszéd „éneklésére” felfigyelni. Ez a ritmikus beszéd vezeti be a hang témáját az elbeszélésbe, azaz a prózanyelvi kompozíció még egy további szinten rendezi az elbeszélést. A rendezés nem öncélú: nemcsak Szindbádnak kell figyelnie az éneklő beszédre, hanem az olvasónak is a narratíva hangalaki önreferenciája által teremtett utalásirányra, mely elterel a történettől, s a név felé irányít.16 Szindbád, aki „vonatra ült”, s elindult Lenke „ismeretlen, messzi” városkája felé, felébredve (a felejtést feledve) s kiszállva a vonatból egy ismeretlen célt lát csak maga előtt: „Vajon miért jöttem én ebbe a városba?” A kérdés csak a történetképzés szintjén motiválatlan, valójában teljesen jogos, amennyiben Szindbád számára egyáltalán nem világos, ki/mi a név utáltja. Miután „szeméből kiszáll az álom” (a felejtés egyre visszább szorul), nézelődni kezd (a hangtól a képhez fordul), így esik tekintete a fotográfusbolt kirakatában lévő arcképre. A képen ábrázolt Lenke, bár „hervatag”, alakját mégis finomság „lengte körül”. A hangforma jelzi Lenke lényének nem látható sajátosságát.17 Lenke és Szindbád új találkozásában nem is a beszéd, hanem a hang fog do-
