Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALOM,TÖRTÉNET - Szitár Katalin: Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez II. (tanulmány)
Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez II. 75 már tudom, hogy mi történt tíz év alatt” (49.). Azért tudja kitalálni, mert ismeri azt a történetsablont, mely szerint az asszony gondolkodik, s jelzi, hogy az nem egyezik az övével: „Mindenesetre jobban járt, mintha esetleg hozzám jött volna feleségül. Én másképpen szeretem az életet” (49.); „az álmodozást és elmerengést is csak módjával szeretem...” (49.). Lenkének azonban épp arról kellene vallomást tennie, hogy ő viszont álmodozik, mereng, képzeletében újrajátssza a múlt csillogását, a bálok, színházak tündöklését és Szindbád udvarlását. Az ekképpen értett „múlt” - a múlt illúziója, az önmagáról alkotott képzeleti kép - nem hagyja őt aludni. Nem tud elszakadni attól a történettől, melyben bálkirálynö, művészek, irók és „nevezetes férfiak” bálványa volt: „Lássa, ezért akartam végre magával beszélni. Hallani akartam valamit arról az eltűnt, álombéli világról. Mondja, mit csinálnak Pesten?” (50.). Lenke képzeletében már Szindbádot is újrateremtette, a férfi képzeleti képét is létrehozta: „láttam álmomban”. A képzelgést a várakozás és a reménykedés ihlette: „reménykedtem, hogy egyszer, még egyszer látni fogom” (50.). S bár Szindbád immár látható, előtte ül, Lenke ekkor is a képzelete által alkotott férfit látja, s e képzeleti kép alapján ítélkezik: „Csalfa volt, Szindbád, mint mindig” (50.). Amit Lenke „csalfaságnak” nevez Szindbádban, nem kevéssé Lenke saját önszim- bolizáeiójának illúziója. Másként emlékszik tehát Szindbád, s másként Lenke. Szindbád emlékezete a nyelvi jelre irányul, s mintegy kiejti a referenciát. Lenkéé épp ellenkezőleg hat: a jel nem érdekes számára, a referenciát azonban újrateremti képzelete segítségével. Szindbád - valós jelenlétében - nem felel meg a képzeleti figurának, ezért Lenke vádolja és elutasítja, s - bár várta —, végső soron távozásra készteti," nem hagy számára választást.13 Az emlékezés nem cselekmegyszerű, nem is vezet cselekményes megoldáshoz. Ugyanakkor tagadhatatlanul eseményt indukál, ez utóbbit azonban úgy határozhatnánk meg, mint a szó - mint a jel - egységének visszaállítását. Jelen esetben Szindbád végzi a helyreállítást: az emlékezeti jel (a betű) „felhívása” nyomán megkísérli helyreállítani a személy egészét, mint hang, kép és fogalom egységét. Lenke képe(i) A kép a Lenkére jellemző emlékezeti forma. Az asszony szeretné visszaidézni múltjának minden külsőségét: az ékszerek és a bálok csillogását. A látványszerű emlékeket megvilágító fény áll központban nála, az ő emlékező tevékenységének ez lesz a meto- nimikus jele, melynek a kezén hordott „zöldköves gyűrű” a tárgyi képviselete.13 A „zöldköves gyűrű” egyféle kivetített önlátás is: „Aztán a zöldköves gyűrűbe nézett Lenke, mint egy szembe, és sóhajtó, halk hangon rebegte: - Bizonyisten, nagyon boldog vagyok” (49.). Tudható, hogy Lenke egyáltalán nem boldog a - némileg Bovary- nééra emlékeztető - vidéki orvosfeleség ábrándozó életében. A boldogságot a múltban keresi, ezért kell afelé néznie, hogy megláthassa önmagában a „szép asszonyt”.14 De Lenke - a novella aktuális idejében - már nem „szép”, legalábbis ha szépségen a szemléleti forma tetszetősségét értjük. A címadó „női arckép a kisvárosban”
