Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai 3. (regényrészlet)
Egy álfilozófus vallomásai 33 nászott, jobbja félelmetes nyugalommal hevert a combján, látszott az arcán, egész lényén, mennyire komoly nála ez a kitörés. Rám félelmetesen hatott. A többieket mintha nem lepte volna meg, Bori csillapítóan intett feléje, s én meg-értettem, hogy attól tart, Boriék elmennek, és őt itt hagyják. Izgalma gyerekesnek és komolytalannak tűnt, semmi oka nem volt rá, számomra azonban tragikusan komoly volt, szinte végzetesen drámai. Odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezem. A ház elé hozzák a kocsit, és visszajönnek érted! - mondtam megnyugtatóan. Erre elhallgatott. Felvette poharát, kortyolt a borából, és visszasüppedni látszott valamiféle sejtelmes valósá- gonkívüliségbc, rám nézett, s a tekintetében fáradt közönyt éreztem. Mintha úgy vélné, azt tette, amit tennie kellett, a maga módján a jogaiért emelt szót! Sokáig nem bírtam elfelejteni a jelenetet. Mintha a gyerekségen és felnőttségen kívül még lenne valamiféle harmadik állapot, mintegy köztes dimenzió. Barátom egyszerre volt gyerekesen tehetetlen és öntudatosan haragos, s mindez egy egészen más szinten történt, melyet már nem követhettünk, értelmezni sem vagyunk képesek, mosolyoghatunk rajta vagy sajnálkozhatunk felette. Maga az állapot azonban valóságos és természetes, bár kívül esik tapasztalataink körén. Megfér benne a magas szintű tudásnak és az elvont gondolkozásnak a mélysége, s ugyanakkor a tehetetlenség is, s mintha rejtélyes ősállapot felé mutatna, a gyermek tanácstalansága és a kifejezésre való képtelensége felé! Az eltorzult torokhangok és értelmetlen szótöredékek nem méltóak a tudós professzorhoz, sem az izgatott hadonászás a megtestesült nyugalom letéteményeséhez! Rossz tréfa lehet csupán, s mégsem az, mert ő komolyan veszi és önmagát adja általa. Akkor is, ha olyan esendőségét bizonyítja vele, amilyet azelőtt nem tételeztünk fel róla. Iszonyú némasága olyan irányba mutat, amely az emberiség primitív ősállapotát jellemezhette. Melyet az ember szellemi verejtékével öntözve hagyott maga mögött, régen meghaladta, de ösztönei mélyén, valahol öntudatlan bensőjében még benne él, magában hordozza egykori gyökerei átkozott voltaként... Imádkozó férfi 7
