Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - OLVASÓ - Keserű József: Az újraértett Krúdy (tanulmány)
Az újraértett Krúdy 89 zió, a múlt és a jelen (illetve az öregkor és a fiatalkor) között. A híd ugyanakkor nemcsak a kétféle időre utalhat, hanem az életet a halállal összekötő kapocsra is. Aligha véletlen, hogy Szindbád a felütésben és a zárlatban is a hídon áll, miközben a távoli erdőket nézi. Vajon mire utalnak a messzi, kék erdők? Múlt és jelen, fiatalság és öregség, élet és halál - a híd ellentéteket választ el egymástól (és köt össze egymással). Az ellentétezésre további példát is találunk a szövegben, ha a narráció kérdését vizsgáljuk. A történet elbeszélője egy megneve- zetlen, egyes szám harmadik személyü, kívülálló narrátor, aki időnként betekintést enged a főhős nézőpontjába is. Megérkezését követően Szindbád azonnal a helyi cukrászda felé veszi az irányt, ahol régi kedvesét, Amáliát szeretné viszontlátni. A cukrászdába lépve megpillant egy hölgyet, aki őt Amáliára emlékezteti. De hogy valóban Amáliáról van-e szó, azt a szöveg - éppen a nézőpontok váltogatásának segítségével - egy ideig bizonytalanságban hagyja. A bizonytalanság a későbbiekben megszűnik: Szindbád kénytelen belátni, nem Amália az, akivel találkozott. A külső és a belső nézőpont váltakoztatása más szöveghelyeken is tetten érhető. Szindbád a cukrászda felé bandukol, miközben gondolatai elkalandoznak. Azon morfondírozik, hogy vajon mit rejtenek a bezárt ablakok. Érdemes itt felfigyelni arra, hogy a szöveg retorikája miképpen hat vissza a szereplő gondolataira. Az elbeszélő által használt kifejezések („lezárt szemű zsalugáterek”, „halott ablakok”) mintha előre megszabnák Szindbád gondolatainak irányát („Talán egy halott fekszik ott ravatalán...”). Olykor pedig előfordul az is, hogy a nézőpontváltás iróniát szül. A trombitaszót halló Szindbád reflexszerüen menetelni kezd, és csodálkozva veszi észre, hogy miért nem csörögnek sarkantyúk a csizmáján. Azt mondtuk, Szindbád útja nemcsak térbeli utazást jelent, hanem időbelit is. Hasonlóképpen a híd sem csupán a tér két szeletét köti össze, hanem az időét is. A híd alatt futó folyó ugyancsak az idő múlására irányíthatja az olvasó figyelmét, és talán eszünkbe juttatja Hérakleitosz híres mondását, mely szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Bár Szindbád - szó szerint - egyszer sem lép a folyóba (hiszen - mint említettük - a hídon áll), valójában pontosan a hérakleitoszi problémával szembesül (illetve ennek egy sajátos interpretációját adja). Ki nem mondott kérdése így hangzik: hogyan hozható vissza az, ami elmúlt? A válasz: az emlékezés révén. De nézzük csak meg alaposabban, miféle emlékezésről van itt szó. Az emlékezés - magától értetődő módon - távolságot feltételez az emlékezés jelen ideje és a felidézettek elmúlt ideje között. Szindbád az elbeszélés jelen idejében egy sztambuli bazárban tartózkodik. Arról azonban, hogy az emlékezés idejét mekkora távolság választja el a felidézett időszaktól, nincs pontos információnk. Csak annyit tudunk meg, hogy akkor Szindbád fiatal katona volt, most pedig a halálra készül. A vidéki városba érkezve Szindbádot elsőként az időtlenség érzése keríti hatalmába (,,...a toronyórák is megállották itt. Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs”). Mindemellett azért bizonyos változások is észlelhetők („A betűk aranyozása persze lekopott régen...”). Beszédes, hogy ez utóbbi
