Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - KÍVÜL BENT - Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén IV. (tanulmány)
48 Csicsay Alajos romnyelvű volt. Ez az 1923-as évvel indult változásnak. A líceumot ez év szeptemberében vette át az állam az evangélikus egyháztól, és František Jančovič személyében szlovák embert neveztek ki az élére. A hires tanintézménynek, miután Juraj Palkovič tanár vezetésével még a 19. század elején létrehozták benne a szláv nyelvi tanszéket, olyan neves személyiségek voltak a növendékei, mint Ján Kollár, Ľudovít Stúr, Pavol Jozef Šafárik, a cseh František Palacký és mások. „Itt bontakozott ki a szlovák nemzeti mozgalom, Štúr és nemzedéke innen tettek romantikus kirándulásokat a dévényi várhoz...” (Korszakváltás, i. m., 40.). A szlovákság nemzeti tudatának csírái már a 18-19. században megjelentek, viszont szárba szökkenésük az 1920-as években kezdődött meg. Ennek mikéntjéről, illetve folyamatáról is számot ad könyvében Kovács Endre. Ez adta nekem a harmadik okot, hogy még egyszer elolvassam életírását, és némelyik gondolatát - tisztábban látásunk érdekében - kiemeljem. A magyarosítási hullám idején, a 19. század utolsó harmadában a Monarchia vezető politikusai igyekeztek a szóban forgó líceumot is tisztán magyarrá tenni. Az államfordulat után „íratlan törvény szabta meg, hogy - végig az állam fennállásának két évtizedében - magát magyarnak valló tanár csakis magyar nyelvű tanintézetben kaphatott állást, magyar ember szlovák gyerekeket nem taníthatott. (Ez alól csak egészen ritka esetben tettek kivételt.) Viszont szlovák nemzetiségű tanárok korlátlan számban kaphattak kinevezést magyar iskolákhoz, és oktatták - nemegyszer gyenge magyar nyelvtudással - a magyar ifjakat” (Korszakváltás, i. m„ 42.). (Ez utóbbit szerették volna visszahozni a szlovákok az 1980-as években, amit a csehszlovákiai magyaroknak jól szervezett összefogással sikerült megakadályozniuk.) Mivel „a nemzethez való odaállás akarati aktus volt”, mi sem természetesebb, hogy nagyon sok magyar és német nyelvű értelmiségi, így tanár is, máról holnapra szlováknak vallotta magát. „Az állam és ennek valamennyi szerve szívesen fogadott be mindenkit, aki a többségi nemzethez kívánt csatlakozni. Az állam megjutalmazta azt, aki elhagyta nemzetiségét. Kísértetiesen emlékeztetett ez a régebbi magyar gyakorlatra” (.Korszakváltás, i. m„ 43.). Meg persze a későbbi szlovákra is. Kovács Endre a líceumból a magyar gimnáziumba került, amely szerinte „nem tartozott a híres iskolák közé”. Semmi újat nem mondanék róla, ha idézném a jobbára „vaskalapos” tanárairól írt jellemzéseit. Egyiket dicséri, másikat elmarasztalja. Már régóta közhely, hogy „a tantárgy szeretete függ az előadó személyétől is”, meg hogy amit megtanultak, annak jó részét el is felejtették. így volt ez mindig, és sajnos, így is marad mindaddig, ameddig iskola lesz, vagyis tömegoktatás. Nincs ebben semmi különös. Abban sem, amit a szlovákiai magyar irodalom, újságírás és rádiózás kibontakozásáról ír le a Korszakváltásban Kovács. Viszont érdemes odafigyelni arra, amit a szlovák-magyar viszony alakulásáról mond. Meg arról, hogy a magyaroknak a hirtelen rájuk nehezedő nyomás ellenére miként sikerült megmaradniuk magyarnak. írja: „Kétségtelen, szüléink beadhattak volna bennünket