Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Kulcsár Ferenc: Novemberi játék (esszé Gál Sándorról)
KULCSÁR FERENC Novemberi játék Kassai diákéveimben, 1964-1968 között költő szerettein volna lenni. Nagyon. „Verseket kezdtem írni, s nem lehetett velem bírni”; a halálnál is közelebb akartam kerülni a poézishez, hiszen - mint eléggé korán kiderült - „a mindenség tört ellenem”, s ezt az iszonyatos, mélybe rántó erőt, mint Dávidnak Góliátot, le kellett győznöm, vagy legalább megszelídítenem. Nem volt hát abban semmi csoda, hogy Tinódi, Kazinczy, Márai városának, Cassoviának a magyar könyvesboltjában, akárha az Édenben, öntudatlanul is ártatlanságom megőrzésére, pontosabban visszaszerzésére törekedtem, s lelkem gyönyörűségére olykor órákon át szédelegtem, illetve hát fürdőztem és fuldokoltam a könyvek tengerében, s amolyan zöldfülű titánként meg is vásároltam minden valamirevaló verseskönyvet. Mintha csak megsejtettem volna, amit sors- és nemzedéktársam, Tóth László később úgy fogalmazott meg, hogy „az igazi teremtés nem is az írás, hanem az olvasás”, mert „az olvasással az ember az élhető világot hozza létre [...] hogy legyen miben élnie, s legyen hol meghalnia”. Diákéletem e négy éve alatt meglehetősen sok szlovákiai magyar író és költő müve lett szomjúságom „áldozata”. Ide jegyzem azokat, melyek most felvillannak bennem: Dobos László: Messze voltak a csillagot, Duba Gyula: Delfinek; Mács József: Megbillen az ég; Cselényi László: Erőt, Gál Sándor: Napéjegyenlőség', Tóth Elemér: A halak a mélyben úsznak', Tőzsér Árpád: Kettős űrben; Zs. Nagy Lajos: Tériszony. Ezek között is az egyik legemlékezetesebb egy különös című versantológia volt 1966-ból, a Szélkiáltó. A könyv cimét adó, sorsmintázó, baljóslatú, hosz- szú csőrü szélkiáltó madár - Ozsvald Árpád antológiabeli versének tanúsága szerint - vihar jöttén, mikor a fák meghajolnak térdbe, a kihalt mezőkön futkos, ijedt szemét felvetve az égre, s mialatt a vadvizek hátán végigver a zápor, a szélkiáltó árva madár menekülést keresve egyre csak rikácsol. Méghozzá 1966-ban, két évvel a „szocializmus emberarcába” belegázolni készülő, vastüdővel ziháló testvéri tankok bevonulása előtt! S mindössze - szinte hihetetlen - négy évvel a mi nemzedékünk, a kilencek antológiájának, az Egyszemű éjszakának a megjelenése előtt, amikor is a szívek és lelkek ziillöttségének szövedéke borított ólomburát Európa mostohább felére, és e sorok írója naplójában így panaszkodott: „Tűzben ragyogó csillagok, / Po- sonium városában / vért köhögök, meghalok. / Hol vagytok, ó, szárnyaim, / örökszép hajnalok? / Miért nem nyíltok rám, / nagy égi ablakok?” Egy szó, mint száz, a Szélkiáltó a benne szereplő költők - Bábi Tibor, Cselényi László, Csontos Vilmos, Dénes György, Farkas Jenő, Gál Sándor, Gyurcsó István, Monoszlóy Dezső, Zs. Nagy Lajos, Ozsvald Árpád, Rácz Olivér, Tóth Elemér, Tőzsér Árpád, Veres János verseivel összeállítója, Koncsol László szerint mércét és hitelt
