Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Kulcsár Ferenc: Novemberi játék (esszé Gál Sándorról)
6 Kulcsár Ferenc akart nyújtani, a sémák és dogmák száműzését kísérelte meg az irodalomból, a háború utáni nemzedék eszmélését egy sokszorosan determinált, levegőtlen világban. * * * Mindezeket azért mondtam el, mert volt a Szélkiáltó költői között egyvalaki, Gál Sándor, akinek az antológiában szereplő, huszonöt évesen írt Novemberi játék című verse, mintegy személyes történelemként, mindmáig elkísért. Ebben a számomra - ez okból is - felettébb kedves, s bizonyos értelemben „origó-versben” még nincs benne — nem is lehet - a későbbi Gál Sándor-i „panta rhei-költészet” valamennyi, nyugtalanság szülte-feszítette, állandóan lüktető-gyűrődő-gyúródó-morajló-tomyo- suló nincs-megállása, esztétikai-bölcseleti, külső és belső habitusa, de már próbálgatja az ösztönök áradatának, a hit-háborúknak és faj-háborúknak, a jelennek és a történelemnek a lehetséges szembesülését-szembesítését, s megkísérli a konkrét versvilágból kiemelni - a bölcselet egyfajta segítségével - a „világmegmérést”, s megküzdeni a korábban még harmonikusnak hitt világ széthullásának romboló tudatával, a „bomló fogalmakká váló haza és otthon” szorongást keltő érzésével. A Novemberi játékban még nincs jelen a későbbi Gál Sándor-i költészet végtelen, parttalan áramlása, melyek során — Varga Imre szavaival - „a szavak átloccsannak a tapasztalati világ burkán, s a költő egyre többször hajol ki a fogalmakkal mond- hatatlan világba”, melynek sodrában születés és halál egyazonossá lesz a lét és sors megállíthatatlanságában - de a költő e korai versében már „kezdi olvasni, mint tenyere ráncait, a világ szívverését”, s a hontalanság érzésének kétségbeesett aktusa is megérinti a költőt, illetve versét. A Novemberi játékot többek között azért is neveztem „origó-versnek”, mert a „teljes idő ünnepe” ugyan még nem jelenik benne, anyaképe is - ahogy Tőzsér Árpád írta — inkább általánosított, mint teremtett anyakép, s élmény és hit szimbiózisa nem mutat e versben egyetemes távlatot - de az idő, az ítélet és a gondolat készül látvánnyá sűrűsödni a „verssorok magarájában”. Igen, e vers még nem mutatja fel a későbbi, az Európa vadonában veszteségeinket sirató, virrasztó és könyörgő, par excellence nemzetiségi költőt - de már sejteti, hogy „ősei azért éltek, hogy ő is éljen”. S ezáltal „egy nép sorsa, múltja van vele”; megérzi, hogy az egyén sorsának csak a nemzet mélyebb, spirituálisán értelmezhető sorsában van értéke és értelme, vagyis nincs külön magánüdvösség és külön közösségi üdvözülés, mert a kettő kölcsönösen feltételezi egymást: az egyik hiánya megszüli a másik hiányát is; s az egyik megléte esélyt ad a másik jövőjének is. S végül: költőnk eme „origó-versében” még nem jön velünk szembe a teremtés nyolcadik napja, s nem tárul elénk nagy víziókban „a születés előtti világ és a halál utáni csönd” között feszülő, a gondolat, a forma és a ritmus harmóniájában áradó „függőleges hullámzás”; az Éden és a Golgota, a teremtés, a bűnbeesés és a megváltás misztériumának újra meg újra történő megismétlődése a lélekben és a történelemben, a sziszegő kígyó, a suhogó korbács, Krisztus király öt, nektárt cső-
