Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - SZEMLE - Márkus Béla: Faragott múlt (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz)
Szemle 63 vagy eszköz elnevezése nyíltan utal arra a módszerre és folyamatra, ahogy az unoka szövege készül majd. „Átírom valamelyik történetét”, tervezi. Előbb csak egy cikk a célja, utóbb, miután maga is meglepődik, „miket írok és miért”, már rákényszerül forrása vizsgálatára. Előbb egy olvasói levél készteti utánanézni, tévedett-e, Juszti mamát követve. Majd egy telefonáló hívja, és erőlteti, hogy bizalmasan megossza vele a másik ág törzsével, Domos tatával, anyja édesapjával kapcsolatos ismereteit és véleményét. Az én-elbeszélő tevékenysége úgy is felfogható tehát, mint válaszok keresése, illetve adása az olvasói reflexiókra. Szövegmagyarázat. A sajátjáé, a jelentéktelenségében is komolyan vett hírlapi cikkecskéé. Ezzel összefüggésben a mama önéletírásáé. Végül a telefonon jelentkező partner, Andor emlékezéseié, szóbeli közléseié is. Összevetése annak, hogy a mama szóban egészen mást mondott, mint írásban, vagyis szerinte „faragta a múltat”. A sok következetlenség bosszantja, fakadjanak bár, kideríthetetlen, feledésből vagy füllentésből. Nem az igazság tudója s birtoklója, persze, ő sem, amit kiderít, abban kapóra jön neki ismerősök, barátok közlé- kenysége. Ha akad olyan „független szemlélő”, akinek a meséiből úgy ismerheti meg az apját és a rokonok egyikét- másikát, hogy a felnőttek véleménye - érzése szerint - kicsit el is távolítja a saját szégyenétől és kétségeitől. Az apa esetében, noha szinte állatias viselkedésűnek is láttatja, ugyanúgy vélheti ezt, mint az apai nagybáty Benedekében, akit amiatt vett szájára a telep, mert szakítva évtizednél is hoszszabb laikus novícius múltjával, egy emberöltőnyi időt élt együtt Sadival, gyermekkori fiúcimborájával. Teljesen különbözik Juszti mama önéletírásának korrektúrájától az, ahogyan Andor emlékezéseihez viszonyul. Egy idő után ráun - ahogy mondja - az okoskodásaira, betanult szövegnek tartja őket, innen-onnan lopott szellemességek ismételgetésének. Mégis ő, nagyapja fővárosi életének tanúja végezteti el vele a legerősebb korrekciót, „fantazmagóriának” ítélve azt az életszemléletet, mely szerint Pesten „igazolható, látható” a lét, a városban „jeleket, mintákat” hagynak az emberek, a telepen, vidéken viszont „minden mozdulatlan”. E sablon félredobása még tán a „működik” töltelékigéjét is elhagyatja vele, sőt örömmel és hálával tölti el, miután mulat magán, mert hihette, „az újlipótvárosi nagyik mások lennének, mint a telepi nagyik”. Domos tata szeretőjének, Zách Évának a sorsa, kínlódása a származásával, érzelmi-érzéki vergődése hasonlít a telepi nőkéhez: ugyanaz a boldogtalanság, csak a környezet más. A múlthoz való viszony se igen különbözik: a telepi ember arról hallgatott, mi történt vele másutt, a városi asszony pedig arról, ami otthon esett meg vele. Csak idős korában adta ki magát, ekkor viszont - így az elbeszélő - „fecseg”, mintha „ezerszer átrágott történet”-et mondana el. A narrátori megjegyzésből új fent kitetszik: a saját sorsalakulását felidéző főhős szívesen tereli a figyelmet a megszólalások módjára. A sajátját azonban ritkán reflektálja. A hogyan kérdése mások esetében merül fel inkább - nem egyoldalúan azonban. Nyomatékot kap az is, hogy mit idéz meg, milyen világot
