Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Váradi Nagy Pál: A jövevény (novella)
VÁRADI NAGY PÁL A jövevény A patak mentén ereszkedett, szívós léptekkel. Lábbelinek mondható valami csak fél lábára jutott, a jobbikra az ingét csavarta, hogy tudjon haladni. A sokat megélt nadrágot egy darab drót tartotta a derekán. Hirtelen soványodott, szálkás alkat volt. Felsőtestén több régi heg éktelenkedett a legfrissebb karcolások között. Egyik kezében arasznyi hosszú, hegyezett gallyat szorongatott. Két ujja zöldeslila és dagadt, talán törött volt. Régóta borotválatlan arcán ugyanaz a hirtelen soványság ült, mint egész valóján: kifejezéstelenül. A tekintetéből pedig hiányzott valami. Makacsul mérte a lépteit, és ereszkedett lefelé a patak mentén. A hajnali párától főleg a páfrányok tapadtak a testére. Nyár vége volt, amikor a délután még tikkaszt, de hajnalra mindent átjár az erdő hűvös nyirka. Nem vette észre, hogy fázik. Két-három napnyira lehetett a várostól. A délelőtti napsütés rövidnek ígérkezett. Az ég haragossá vált, keletről. És a keleti viharok nemcsak esőt hoztak. Mikor távolabb vitte a csapás a víztől, hallani vélte a nagy idő morajlását. Szaporábbra vette, és a bal felőli sziklákat pásztázta tekintetével valami menedékért. Egy ígéretes árnyéknak utána járt. Jól látta, valóban barlang volt, viszont irgalmatlanul büdös. Biztos távolból felmérte a bent lévő hálózsákokat. Súlyos felhők vonultak át az égen. Körülnézett még egyszer, és lenn, közvetlenül a tó partján némi szemétre lett figyelmes. Leereszkedett, átgázolt a csontig hideg vízen. Megtalálta a barlang száját; megszoritotta a gallyat, és bement. Huzatos volt, valahonnan fentről beszűrődött egy kis derengés. Aránylag rendezett vackot talált, hálózsák, kimustrált kempingszék. Az emberszag egyszerre biztatta is, meg nem is. Felhajtott egy ponyvát, és a nyála megcsordult a rengeteg konzerv láttán. Felhajtotta a másik ponyvát. Rácsos vasszekrény volt, ökölnyi lakattal. Benne egy pisztoly. Visszament az ételhez. Az egyik halkonzerv után nyúlt éppen, amikor meghallotta a lélegzetvételt a hátánál. Döfött, gondolkodás nélkül. Elszámolta magát, mert a támadója balkezes volt. Egyet szinte bekapott, mire a kést tartó kezet visszafordíthatatlanul meg tudta ragadni. Dulakodtak, végül csontot tört. Még ugyanazzal a lendülettel a fejet a sziklának taszította, és a támadója eszméletlenül rogyott össze. Lihegett. Oldalához nyúlt - vérzett. Az öregnél, aki nem volt annyira öreg, nem volt semmilyen irat. Használhatónak tűnt viszont a bakancsa. Azt lerángatta róla, aztán, mert kötelet nem talált és a fűzőket sajnálta, kivonszolta az öreget a patakhoz. Behúzta a vízbe, hogy a feje bőven kinn legyen a levegőn, és egykedvű mozdulatokkal nehéz köveket gördített a tagjaira, hogy ne tudjon mozdulni se. Nem vesztett olyan sok vért, de az oldalát varrni kellene. Nem mély, de ujjnyi hosszú. Kotorászni kezdett a barlangban, és közben sóváran bólintott a konzervek-
