Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
Mennyire legyen magyar a magyar? 55 Halmai Gábortól mint jogásztól ugyancsak szakmai objektivitást várna az olvasó, és ő kísérletet is tesz egy tárgyilagos elemzés írására: az alkotmányozás kérdésében a környező országok gyakorlatának és az Ellenzéki Kerékasztalnál történteknek az ismertetésével alapozza meg fejtegetését, szakírók cikkeire támaszkodva. Sajnos, hamar kizökken jogtudósi méltóságából, és személyeskedő, elfogult hangon beszél a közelmúlt eseményeiről, közszereplőiről, mintha szűk baráti körben egy társasági összejövetelen tenné. A taxisblokád és a 2006 2007-ben lezajlott demonstrációsorozat összevetése például egy tájékozatlan, idealista, külföldi egyetemista lánykához jobban illene, mint a politika boszorkánykonyhájában járatos, tapasztalt jogászhoz: „...jóllehet a taxisok jogellenesen bénították meg a főváros hídjait és útjait, a Szabadság térihez hasonló erőszakos cselekményekre vagy a Kossuth térihez hasonló alkotmányon kívüli követelések megfogalmazására, mint amilyen az alkot- mányozó nemzetgyűlés összehívása, valamint irredenta, nyilas és antiszemita megnyilvánulásokra, bírák és ügyészek megfenyegetésére nem került sor.” Halmai Gábor láthatóan nem kíván tudni arról, hogy mennyi ma még feltárhatatlan körülmény kelt gyanút az iránt, hogy a taxisblokád tisztán civil kezdeményezés volt-e, s arról sem, hogy a Szabadság téri eseménysorozat is kivizsgálásra váró rejtélyekkel van tele. Elhatározásomat, hogy tudniillik a szerzők direkt politizálását kritikámban figyelmen kívül hagyom, azért voltam kénytelen ezúttal feladni, mert szemléltetni akartam Halmai elemzéseinek színvonalát, és az iménti fejtegetése még mindig kevésbé kínos, mint amikor párhuzamot von Rákosi Mátyás és Orbán Viktor között. Teljességgel érthető, hogy a médiatörvény és az alkotmányozási folyamat számára szakmai kihívás, és érthető ellenzéki szemléletmódja is. Az olvasó esetleg szívesen mérlegelné is észrevételeit. Érdekes például, ami az előző alkotmánynak a kerékasztalnál történő átszabásakor történhetett. De ha csak annyit kap ebből, hogy Csurka és Für Lajos „biztosan” csak megjátszották akkor a demokratát, mert az volt az érdekük, akkor elveszti érdeklődését a téma iránt. Nagyon felszínes Halmai Gábor érvelésmódja; például a magyar demokrácia bajait firtatva „egy erős civil társadalom két világháború közti hiányában” (94.) keresi az okokat. A parlamenti demokrácia vakfoltjairól, torzulásairól a Horthy-érában számos ismeretünk lehet akár történelemből, akár a korabeli magyar irodalomból, de ha az ember az akkori töméntelen sok újságot, képeslapot, folyóiratot, napilapot forgatja, a civilek annyi szerveződésére, egyletére, olvasókörére, színjátszó körére, lokális célokra szerveződött társaságára, alapítványára, gazdag klubéletére bukkan a társadalom valamennyi rétegében, hogy nem érti, mikor értek rá akkor az emberek dolgozni is. Az irodalomtörténetből meg azt tudja, hogy az írók mozgalmai nem is voltak hatástalanok a politikai életben. Halmai írásának felszínességére azonban leginkább az utal, hogy az elmúlt év jogrendszert érintő fordulatairól meglepően kevés szakmai érvvel áll elő. A társadalom-lélektan szemszögéből írta meg a kérdésre a válaszát Pataki Ferenc, s ezért a kérdés „Milyen a magyar állapot?”-ra módosult. Kiegyensúlyozottan előadott véleménye szerint (kiemelések a szerzőtől) „Újabbkori történelmünk utób-
