Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
56 Acs Margit bi másfél-két évszázadában a magyar közgondolkodásban mindig túltengett az érzelmi mozzanat: a gondolat a közérzület nyomása alatt állt. Ennek mindig a józanul mérlegelő racionalitás, az okfejtő és célkitűző gondolkodás és közbeszéd látta kárát.” Megértéssel viszonyul a történelmünkből következő defektusokhoz: „...míg a boldogabb sorsú európai nemzetek a kollektív cselekvés, polgárosodás szorgoskodása révén haladtak előre, addig nálunk a meddő nekirugaszkodások, a bukott forradalmak, a csökött modernizációs kísérletek áttolták a hangsúlyokat a szimbolikus és érzelmi pótcselekvésekre. [...] A ’régi dicsőség’ sóvárgása és az eredetmitológiák, a kíméletlen önostorozás és nagyzoló ’kivagyiság’, a szupremácia türelmetlen igénye, a nemzeti fellengzősség egyaránt alkalmas lehetett és lehet mindmáig a tetthiány ellensúlyozására és a sors feletti búsongásra.” О is kritikátlanul, ámyalatlanul mondja fel a régi leckét, amelyet részben az emlegetett búson- gás közben dolgoztak ki önostorozó honfiak, részben pedig a modernizáció jelszavával az ország átszabását megcélzó különböző mozgalmárok esztergáltak simára. De ha közelről nézzük, a „boldogabb népek” történelme sem mondható eszményinek (polgárosodásuk például nemcsak saját maguk, hanem gyarmataik „szorgoskodásán” is alapult), lankadatlanul ápolják eredetmítoszaikat, filmek garmadáját készítik belőlük, s a szupremácia igényéről sem látszanak lemondani. Másfelől pedig a magyarok „tetthiányát” a kórkép más elemei, a nekiveselkedések, a bukott forradalmak és szabadságharcok erősen árnyalják - ámbár vannak, akik ezeket is érzelmi pótcselekvésnek tekintik, vagy egyenesen épp a tettre ajzott magyart tartják Európa rákfenéjének. De Pataki valóban megértéssel viszonyul „az alkati magyar hibákhoz”, ahogyan a pszichológus a betege tüneteihez, mentes a vádtól és az indulattól. A nemzetkarakterológia használhatóságának kérdésében is rugalmas álláspontot képvisel. „Eredetüket tekintve mitikus homályba vesző, tartós tulajdonságokat kutat” - írja róla. Szerinte a kollektív lelkiállapotok vizsgálata célravezetőbb. Ezek „az együttesen átélt történelmi helyzetekre adott érzelmi válaszmintázatok csak, de ha bizonyos alaphelyzetek ismétlődnek, a válaszok kulturális hagyományként rögződnek a kollektív emlékezetben, és azt a benyomást keltik, hogy a nemzeti karakter tartós vonásait alkotják”. Ezen a nyomvonalon kíséri végig a magyar lakosságba a pártállam idején ivódott, gyarapodásra vonatkozó várakozásokban való csalódás lelkiállapotát a rendszerváltozás évei alatt. A pozitív változásokat, például az ország függetlenné válását kellően fontosnak tartja, s a negatív jelenségekre találó magyarázatot ad: „A rendszerváltás korának politikájában különös elegyet alkotva fonódtak össze a keleties - kapcsolati tőkével és korrupcióval operáló — patriarchális viszonyok és a modem parlamenti pártversengés tömegbefolyásolási technikái.” Allapotmérésének lényege: a biztonság felértékelődött a magyar népességben. A politika felelősségét is exponálja abban, hogy e bizalmát vesztett ország esetleg elmulasztja, nem veszi észre a nagy lehetőséget, amelyet a történelem most felkínált neki.
