Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
Mennyire legyen magyar a magyar? 47 lenség a nemzetközi tökével szemben, energetikai sebezhetőség, a vidék megtartó erejének sorvadása, az értelmiség és az üzleti világ „premodern” szocializálódott- sága, ami kivetül a politikai életre is stb. [...] Az importált fejlett technológiával dolgozó és a világkereskedelembe, a világ pénzügyi hálózatába bekapcsolódó szektorokba azonban a nép tekintélyes része nem tud beilleszkedni. A nép lemaradó része szaporodik, a fejlődésre képes hányada pedig fogy. Az iskola hanyatlik, és egyre kevésbé működik társadalmi felvonóhídként. [... ] Ez a modernizáció bizony a luxus és a tömegnyomor kettősségének latin-amerikai útja.” (Részlet Lovas Rezső fizikus, akadémikus Modernizáció, rendszerkorrekció és a magyar jövő című vitacikkéből.) Az idézett társadalmi diagnózist nem társadalomtudós írta, hanem egy, a témában amatőr, de felelőssége tudatában lévő magyar értelmiségi. Nyilvánvaló, de azért kiemelem: konzervatív létére semmiféle illúziót nem dédelget a magyarság történelmi érdemeiről, az Isten kalapján lengedező árvalányhajas bokrétáról, nincsenek hagymázas álmai a rendkívüli magyar karakterről, nem dugja homokba a fejét a kemény igazságok elől, sőt, talán még el is túlozza őket, amikor farkasszemet néz velük. Önsajnálattal sem vádolható. Márpedig a Kalligram-kiadványban vissza-visszatérő evidencia, hogy a magyar nem hajlandó reálisan felmérni a helyzetét, sem a múltbelit, sem a jelenlegit, nacionalista kultuszokat ápol ahelyett, hogy integrálódna a fejlett világba. Nos, vagy durva általánositás vétkébe estek az érintett szerzők, vagy pedig Lovas Rezsőt ott Debrecenben, s azt a számos honpolgárt, ellenzékit és kormánypártit, aki hozzá hasonlóan gondolkodik, nem tekinthetjük magyarnak a szóban forgó definíció alapján. De ez csak a jelentéktelenebb fele annak, amit demonstrálni akartam a szövegrészlettel. Inkább arra a kontrasztra hívnám fel a figyelmet, amely a kötet által felölelt problematika szűkössége és a Lovas Rezső drámai felsorolásában szereplő mai „sorskérdéseink” súlya, átfogó összefüggésrendszere között van. A kötet szerzői közül csak Bauer Tamás, a szociálpszichológus Pataki Ferenc és Spiró György látóterében szerepel néhány az imént felsorolt, szorongató kényszerek, örökölt adottságok közül, ők a közelmúlt hatását és a világkömyezet „diktátumait” elemezve a magyar lakosság állapotát írják le (a maga helyén természetesen ismertetem majd, hogy miként - korántsem mindig tetszésemre teszik ezt). A többi szerző látóterét teljesen betölti a médiatörvény- és az alkotmányozás-vita, és a Jobbik égig növelt árnyéka amelynek sötétjében Orbán Viktor lapul ugrásra készen, vezéri pózban. Ilyen esetben nincs sok értelme a könyvkritikának, hiszen ízlésről kár vitatkozni - érvényes ez a politikai ízlésre is. Nem is szívesen fogtam e recenzió megírásába, hiszen roppant provokatív a szerzők névsora az adott cím alatt: csupa balliberálisként elhíresült író, közszereplő. Azt is kissé kínosnak tartom, ha nemzetstratégiai esszégyűjteményt állítanak össze csupa jobboldalon jegyzett tollforgató részvételével, de olyankor az egyoldalúságot némileg menti, hogy nemzetstratégián a liberális elmék nem szoktak rágódni. A „Mi a magyar most?” kérdés viszont
