Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
48 Ács Margit bárkinek feltehető, s hogy konzervatív szemléletű szerző nincs a kötetben, tüntető jellegűvé teszi az összeállítást: na, most mi beszélünk a magyarságról, mi, akiket nemzetietlennek, hazaárulónak szoktak minősíteni a jobboldalon. Az ilyen kihívásra könnyen rossz választ ad az ember. A balga kritikus meghatódhat: lám-lám, ha a magyarok magyarságtudata szálka is a szemükben, az országért aggódnak, magukénak érzik. Holott nincs ebben semmi megható, a címben feltett kérdés másról szól. A másik csapda egy konzervatív kritikus számára, ha újra, mint megannyiszor, kapálózni kezd a mantraként ismételt történelmi bünlajstrom ellen, sorolni kezdi az ellenpéldákat, a kor és a kontinens kontextusába helyezi a magyar történelmet - mert ezzel a „diskurzus” irányítását óhatatlanul átengedi a támadó félnek, és ki se tud jönni a defenzív magyarázkodásból. Ráadásul kívülről, a recenzens pozíciójából beszélne bele a kiadvány tartalmi szövetébe, ami a szakmai illem megszegésének számít. Ezen is mérhető, mennyire hiányzik a kötetből a másféle eszmerend-szerből fakadó vélemény, hogy ne a kritikus képezzen ellensúlyt az egyoldalúságban. A harmadik csapdája a falanx-szerűségnek, hogy a kritikus a demokratikus alapjogok hangoztatását önkéntelenül a liberális ellenzék álcázott fegyverének kezdi tekinteni, holott ezekhez az alapjogokhoz ő is ragaszkodik, és baj, ha elfeledkezne róla. „Tudatában vagyunk a hiányoknak is - írja Sándor Iván az előszóban. — Voltak, akik nem vállalták a munkát, másokat a terjedelmi korlátok miatt kellett nélkülözni. Hiányoznak az agrárkérdésről, az egyházakról, a közoktatásról szóló munkák.” Az viszont nem derül ki, miféle határidő szorította a kötet létrehozóit, hogy ne várhassák ki, amíg egy, a jelenleginél gazdagabb anyag gyűlik össze. S az sem, hogy eredménytelen felkéréseikkel kiléptek-e az eszmetársi körből. Az előszó alaptézisként szögezi le a fentebb már említett liberális nézetet, hogy a magyar jellegre/jellemre nem helyénvaló rákérdezni, csak a magyar valóságot lehet - és szükséges is - mindig megvizsgálni. „Mert a jelen megragadható, a jellem pedig csak absztrakt közhelyekben ragadható meg. Nem statikus, hanem dinamikus tényező, nem eleve változatlanul, hanem mozgásban adott” - idézi Sándor Iván teljes egyetértéssel Poszler György „tizennégy évvel ezelőtti nagy tanulmányát”. Elgondolkodom a szerzők magabiztosságán. Ajellem tehát azért megragadhatatlan szerintük, mert statikusan értelmezzük. Mi lenne, ha a jellemet is változónak fognánk fel, minthogy valóban változik? Feltéve, ha elfogadjuk, hogy a sajátos körülmények sajátos reflexeket, szokásokat, magatartástípusokat fejlesztenek ki az egyes népcsoportokban, törzsekben, nemzetekben, amelyeket valaha még merészeltek jellemnek nevezni, mert nem tudták, hogy a népkarakterológia mind az internacionalizmus, mind a multinacionalizmus majd két évszázada köztünk bolyongó kísértetét erősen bosszantja. Amennyiben pedig létezik valamilyen jellemző magatartásmintázat egy közösségben, miért ne lehetne változásában leírni ezt is? Csak rajta! Másfelől azonban lelkesen egyetértek Poszler megállapításával, midőn statikus, absztrakt közhelyeknek minősíti a népjellemre vonatkozó előítéleteket, mert
