Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - OLVASÓ 2011/2012-2. - Németh Zoltán: A népi lírától a posztmodern költészetig (tanulmány Tőzsér Árpádról)
86 Németh Zoltán sősorban Zbigniew Herbert pan Cogitója, Kálnoky László Homálynoki Szaniszlója és Mészöly Miklós prózája említhető itt), hanem a latin-amerikai ún. mágikus realizmus prózai és lírai eszköztárát is. A Jorge Luis Borges, Gabriel García Márquez, Julio Cor- tázar, Mario Vargas Llosa, Carlos Fuentes szövegeiből áradó misztikum, titokzatosság, a hely poétikája, valamint a labirintuslét önmagában elvesző misztériuma paradox módon talán leginkább az ő alkotásaikhoz közelítik Tőzsér Mittel-szövegeit. A kelet-közép-európai tér sajátosságai a posztmodernként is értelmezhető latin-amerikai mágikus realizmus nyelvével keveredve váltak tehát a Tőzsér-poétika szerves részeivé, s talán nem túlzás ennek a Tőzsér-poétikának kapcsán egyenesen mágikus realista líráról beszélnünk, mint például a Mittelszolipszizmus című versben, amely önreflexív filozófiai gondolatfutamok, titokzatos családtörténeti emlékek, az önéletrajz kanyarulatainak, valamint szociográfiai és történelmi eszmefuttatások tarka szőtteséből épít magának sokhangú poétikát: „S egyszerre lett élményem a háromfajta nyelv / s a háromfajta életforma. Mert természetesen / másként beszél és él a törvényen kívüli / természeti ember, a pásztor, másként / a természettől már elszakadt, de az anyag természetébe / annál mélyebbre ereszkedő mesterember, / s megint másként a hagyomány- őrző, örök szabadságharcát / szigorú természeti, társadalmi és erkölcsi kötöttségek / közt vívódó paraszt. S ez az ideges sokféleség, ha nem is / rendkívüli tehetséget, de / rendkívüli érzékenységet, / beteges képzelőerőt, nyugtalan elmét, / s hozzá egy képszerű, egy tárgyilagos, / s egy egyszerre képszerű és tárgyilagos / nyelvet ígért a születő fiúnak. / S tarka sorsot: / albérleteket a nemzet szemgödreiben, / a haza szájában / s Közép-Európa véredényeiben.” II. II. 7. Posztmodern szövegalkotás A kései modern megszólalásminták mellé az 1990-es évektől kezdődően a posztmodem vers viszonylagosító nyelvhasználatai kerülnek kihívásként. A Leviticus (1997) és a Finnegan halála (2001) című kötetek verseiben a Tőzsér-poétika a kései modern- posztmodern korrelációk feszültségeiből profitál, tulajdonképpen a Leviticus cím is innét kínálja fel az önértelmezés lehetőségét. A kifejezés a héber genealógia felől nézve a törvényre és az égi küldetésre utal, a latin leviter, levitái tő mentén pedig köny- nyedségként, lebegésként olvastatja magát. A kötet összefoglaló jellegű, reprezentatív verse az Euphorbos monológja, amelynek minden értéket kétségbe vonó iróniája az Augustus korabeli Róma eklektikus viszonyain keresztül az 1990-es évek megváltozott kelet-közép-európai közegét célozza, a globalizált, posztkommunista vadkapitalizmus korszakát: „MARAD HÁT AZ ATARAXIA S A CARPE DIEM VIGASZA: AZ EMBER / lusta ebként hasal az ég és föld labirintusának a / nyílásánál, s várja a sötét kotorékból ki-kikukkantó / kövér vagy sovány alkalmakat, s jó / dráma helyett / rossz filozófiát ír.” Az utóbbi évek Tőzsér-verseskötetei, a Tanulmányok költőportrékhoz (2004), a Faustus Prágában (2005), a Léggyökerek (2006), a Csatavirág (2009) és A vers ablakán kihajolva (2010) is a kései modern és a posztmodern kánon feszültségeiből építkező poétikák felől értelmezhetők. Ezek a Tőzsér-kötetek úgy folytatják a kései mo-
