Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - OLVASÓ 2011/2012-2. - Németh Zoltán: A népi lírától a posztmodern költészetig (tanulmány Tőzsér Árpádról)
A népi lírától a posztmodern költészetig 87 dem és a posztmodern nyelvek egymásra rétegezödéséből építkező stratégiát, hogy a szépirodalmi diskurzus emelkedett hangvétele, illetve a metafizikai kérdésfelvetések mellé a tudatos intertextualitás, az irónia és önirónia, a szimuláció és stílusimitáció, az önreflexió és metafikció alakzatai kerülnek. Ennek a kettős stratégiának az együttes megjelenése olyan feszültségeket generál, amelyek napjaink Tőzsér-poétikájának talán legfőbb hajtóerejét adják. III. Adalékok Tőzsér-versek értelmezéseihez 111. 1. Fejezetek egy kisebbségtörténelemből „Hogy is kezdődött?” - ezzel a kérdéssel indul Tőzsér Árpád Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című verse, amely az egyéni és a kollektív történelmi tudatot egymásban mutatja fel, egymásra vonatkoztatva értelmezi. Ennek a két tudatnak az egymásban tükröződése egy szürreális, René Magritte-szerű képben jelenik meg: „S itt bámult a bátyja / - kezében katonaláda - / az ablak mögé / akasztott történelembe.” Az „ablak mögé akasztott történelem” külsőként, idegenként, távoli képként idézi fel a családon (a szobán) túli viszonyokat, mégis: ez az idegen, távoli „kép” a gyermek sírása által fenyegető szörnyetegként jelenik meg egy másik „kép”-ben, a tükörben, amelybe a gyermek néz: „(Jaj, még megvan a keze, / tapinthatná az arcom, / még itt van a házban, melynek / csontjai vagyunk, / ketten a tükör-jelenben, / háttal a történelemnek.)” A két kép, a tükör és az ablak a két testvér sorsának metaforájáként jelenik meg egymásban, olyan sorsként, amely a veszély képzetét közvetíti a versben megjelenő „csont” és a „valószerűtlen”-nek, „vázlaf’-nak nevezett báty képében: „Aztán elindult, / s valószerűtlen lett egyszerre, / valószerűtlen, akár egy vázlat: / két karja, háta, feje - / görbék, vonalak, pontok / egy ismeretlen, / készülő táj térképén.” A szeretett báty testének élettelen görbékként, vonalakként, pontokként való elidegenítése annak a hatalomnak az embertelen természetére is utal, amely számára az egyén csak saját céljai számára hasznosítandó szem a láncban. Ennek az infernális tapasztalatnak a felismerése a vers első részében még öntudatlan, hiszen egy kisgyermek nézőpontján keresztül jelenik meg. Tőzsér monográfusa, Pécsi Györgyi szerint ez az élmény „azt a pillanatot idézi meg, mikor a köröm leválik a körömágyról, a gyermek kikerül a gyermekkor idilljéből. De míg a »leválásnak« a költő eleddig rendre az egzisztenciális, ontologikus vagy filogenetikus okait mutatta tol, addig ebben a kompozícióban egy brutális történelmi-politikai-nemzeti-kisebbségi beavatkozás következtében szakad le az a bizonyos köröm a körömágyról: a háború elszakítja a költőtől testvérbátyját, tudatosul benne kisebbségi sorsa, problémává válik számára a haza léte.”3 A kisebbségi léthelyzettel való szembesülés a vers második részében jelenik meg: „Tizenöt éves voltam, és addig / nekem még senki sem mondta, hogy »maga«. / Pirultam, izzadni kezdtem, / szűk lett az ingem nyaka. / »Maguk eszik meg Magyar- országot!« - / mondta. Egy kaszárnya előtt / álltunk. Én vakációra / igyekeztem, de a határon / egy buzgó kiskatona majdnem lelőtt. / Behoztak. Álltunk. A túloldalon / ház
