Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - GYERMEK, IRODALOM - Kovács Lajos: Az x írónemzedéktől az alfa olvasógenerációig (tanulmány)

Az x irónemzedéktöl az alfa olvasógenerációig

57

Lackfi János megszerkesztette az Aranysityak költőiskolájának zsúfolt tablóját, ahonnan aztán (majdnem) mindenki kortársköltő. De inkább kortársszülő (ritkábban nagy- vagy keresztszülő), szép számban alkalmi visszatérők a gyerekirodalomba. Lovász Andrea pedig vette a bátorságot, és csak az utolsó tíz év (21. század) gyerekíró-lexikonát (Navigátor) állította össze, ami már azért is idekívánkozó tény, mert lapjai megteltek a lehetséges x-től az alfáig mindenkivel. Úgy tűnik, elképesztően gazdagok vagyunk! És ha a Sityakot a Navigátorral egymás mellett kezdem lapozni, hozzátéve a hatvanéves Móra Mesebirodalom kötetét, egészen közel kerültem a válaszhoz, ám még mindig maradnak hiányérzeteim.

Hol van a boszorkányos Kiss Anna és a sort sorba, kart karba öltő nem Kis(ebb) Benedek? Szepesi Attila madarai és gombái mostanában alig hallszanak és alig szaglanak. Kányádi már élő klasszikus, pedig egész sor áll mögötte a jeles követők у nemzedékéből (például Kerék Imre, Tóth László).

Kezdjük elölről? Kérdezzük meg magunktól, hogy kiről szól a mese, ha még nem meséden! A költők lélekrajzmeséi - az újabbak - látszólag a mai (a lehetséges z meg talán alfa) gyerekekről szólnak. Látszólag, mert ezek a lírai groteszkek (ironikus iróniák) a folyton korszerütlen(edő) nemzedékek önironikus versenyfutásai. A lépést tartás kísérletének kimért példája az én olvasatomban inkább Kiss Ottóé, Kovács András Ferencé, mert ott rejtőzködik bennük a saját múlt és a gyerektapasztalatlanság sérülékeny világa. Egyikük humánus odafordulásával, másikuk a természet kipusztíthatatlan szívósságával újítja meg önmagát, költői nyelvét, képi varázsát.

A kortársnak mondott versek többsége azonban egy korábbi termés génkezelt változata, mímelt nyelvjátéka - játékosság nélkül. Azt sugallja, hogy ti ilyenek vagytok, így beszéltek és gondolkodtok, én csak rögzítem a pillanatnyi állapotot. Tömegessé válnak a már ezerszer kijátszott szimbolikák: állatversek, családszerepek, odamondókák. Egy kis szürreál, egy kis gyerekszáj.

Talán mégsem a líra a nyerő mindig. A próza tolakszik. Kiről szól a próza? A meséről. A mese lett a kicsodái Elnyűhetetlen a jóságossá szelídült sárkány (legújabban Vitkolczi Ildikó: Walter, a falra festett sárkány), visszalopakodnak a háromszor hétpróbák (Jólesz György: A széttört mese), szükségünk van a varázslatra, ámbár nem árt, ha ez autós- meg domboninneni mesék új fonnáját ölti. És a gyerek? Böszörményi Gyula és Nógrádi Gábor vetette meg a lábát a legszilárdabban a pillanatnyi „kortárskodásban”: egyikük mérhetetlenül hisz a valószínütlenül hagyományosban, másikuk az infantilizmusig harcos komikumban. Tudják a technikáját annak, hogyan kell ámítani vagy nevettetni.

Sohonyai Edit is tud valamit, sőt ő már szinte z. Talán a legérzékenyebben neki sikerül valami olyasmit kibogozni ezekből a nemzedékekből, ami nem elválaszt (miközben folyton egymás ellen harcolnak), hanem közelíteni segít (pedig látszólag mindenkit meg akarnak változtatni). Nincs már Pál utcai romantika, de a Grund mint harctér semmit se változott. Csak most kamasz-ellenállók jönnek-mennek ben