Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - GYERMEK, IRODALOM - M. Csepécz Szilvia: Macerák a gyermek(b)irodalomban (esszé)
Gyermek, irodalom M. Csepécz Szilvia Macerák a gyermek(b)irodalomban Mire elhatároztam, hogy tematikus tűnődéseim közepette nem leszek „személyes hangú” (pláne nem az „Amikor én még gyerek voltam...” kezdetű felütéssel), már monitorra is vetettem, hogy de bizony, mégis, éspedig önös indíttatásból: az elmúlt negyven évben mondhatni testközelből figyelhettem meg az újabb és újabb fiatal nemzedékek olvasáskultúrájának változásait. De szociológus vagy szakirodalmár nem lévén, megpróbálok inkább arra figyelni, mit ad(hat)ott egykor kortársaimnak, illetve nekem a gyermekirodalom, mit a gyerekeinknek, az unokáinknak, és mit miért nem. Ezzel együtt kísérletet teszek annak felvázolására, hogy elegyes tapasztalataim szerint a mai gyerekek körében mennyire erős az olvasás vonzereje, s hogy a késztetés, ha egyáltalán megmutatkozik, milyen irányba fordul. Jómagam Szlovákiában élő költőként és íróként igyekszem felfelé az egyetemes magyar „csúcsirodalom” tündérvölgyéből, több-kevesebb sikerrel. A közeg, amelyben felnőttem, átlagos falusi családok gyerekeiből állt. Az 1970-es évek elején járunk, egy alig ezer lelket számláló Alsó-Garam menti faluban, a „kurtaszoknyás” Barton, ahol az alapiskola második-harmadik osztályát elvégzett gyerekek körülbelül 70 százaléka olvas rendszeresen és szívesen. A mesegyűjtemények és a különféle „lányos—fiús” sorozatok regényei (Pöttyös, Csíkos, Albatrosz, Delfin stb.) mellett leginkább indián- és kalandregényeket, különös tekintettel Kari May-ra, J. F. Cooperre és a „mi” Verne Gyulánkra. Akkoriban azt a gyereket, aki nem ismerte betéve Gárdonyi Géza Egri csillagok című vaskos kötetét, játék közben - a szerepjátékok az iskolaudvaron, majd délután a faluszéli dűlőkön zajlottak — simán kiközösítették a többiek, csakúgy, mint aki összetévesztette Winnetout Csingacsgukkal. írásomnak ebben a szakaszában majd még több szerzőt és könyveimet is megemlítek, a teljesség igénye nélkül, de nem öncélúan: szerintem az 1970-es évek gyermek- és kamasz generációja volt az utolsó, amelyik még kifejezetten az olvasás élménye - a megírt történet - miatt vett könyvet a kezébe. Hangsúlyozottan nem egyénekről van szó, bár állításom így is rendkívül általánosítónak tűnhet. Igen, vitathatatlan, hogy mind a mai napig szép számmal akadnak olvasni szerető gyerekek. Hogy mit olvasnak, az egy másik kérdés. A szépirodalommal mint olyannal egyébként is óvatosabban bánnék, mert ez zömmel sajnos már az iskolai kötelező olvasmányok ingoványos terepe... De erről bővebben majd a maga helyén és idejében. Egy sajátos mellékvágány erejéig előbb visszatérnék a fentebb emlegetett 1970- es évekhez, saját, ha nem is teljesen szokványos példámmal illusztrálva, hogy az olva
