Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - GYERMEK, IRODALOM - M. Csepécz Szilvia: Macerák a gyermek(b)irodalomban (esszé)
42 M. Csepécz Szilvia sás megkedveléséhez igen csekély előzetes irodalmi szocializáció szükséges. (A közhelyes igazságot, miszerint minden időben voltak és lesznek emberek, akik szeretnek olvasni, és olyanok is, akik nem, akár mottóként is használhattam volna - felejtsük is el gyorsan, és reménykedjünk!) Ami engem illet, jöhet a kettőspont, s utána III. Richard, IV. Henrik, Macbeth, Micimackó és Mary Poppins. Kilencévesen és párhuzamosan olvastam őket. Shakespeare úgy került képbe, hogy édesapám velem kölcsö- nöztette ki a könyvtárból a nagy angol drámaíró müveit. Szép vászonkötés (majdnem, mint a Lenin-összes), de ámbár a könyvtárosnő elfogadta a szülői felhatalmazást, megmutatta nekem a gyermekirodalom polcait is. Arról fogalma sem lehetett, hogy első irodalmi élményem - nagyjából ötévesen, és szintén édesapámnak köszönhetően - József Attila Kései sirató című költeménye volt. A Szabad Európa Rádióban hallottam, s rákérdeztem, mi ez a gyönyörűség, ami érzékelhetően nem hír, apám meg egy héttel később hozta a költő válogatott verseinek akkor kapható kiadását. Attól kezdve József Attilához mértem mindent, ami versben megfogalmazható, és el lehet képzelni, a föl- háborodástól micsoda vörös képpel adtam vissza a jó szándékú könyvtárosnőnek az Öreg néne őzikéje című verseskönyvet... A családban senki nem lepődött meg: Péchy Blanka ük-ükunokájának ennyi mindenképen kijárt, ha már a boldogtalan iskolás kora előtt önmagától megtanult írni és olvasni. Shakespeare drámáit - titokban, ámde rendületlenül —ugyanazzal a Jóindulatú gyermeki megértéssel” olvastam végig, mint például Csapiár Vilmos A királylány szivacskabátja című, felnőtteknek szóló meseregényét, első karácsonyi ajándék könyvemet (melyet valóban tévedésből, a címe alapján vásároltak meg a szüleim). És tökéletesen elégedett is voltam azzal, amit megérthettem belőlük. Ugyanakkor az indiánregényeket és társaikat is pontosan azzal a lendülettel faltam, mint kor- és játszótársaim. Meglehet, szerencsém volt, mert a népmeséket atyai nagyapám jóvoltából már a csecsemőkorból alig kinőve szinte kívülről fújtam, ünnepekkor és családi kirándulásokkor - ez rendszerint Magyarországot jelentette — pedig soha nem kértem (és kaptam) mást, csak könyvet. Na jó, úgy tizennégy éves korom körül pár bakelitlemezt is sikerült melléjük kikönyörögnöm... Az biztos, hogy „olcsó” kamasz voltam, hiszen a könyvek akkoriban megfizethetőek voltak. Talán ez a mégoly érdektelen személyes kitérő is hasznos adalék lehet a mai gyerekek irodalomhoz való viszonyulásának a megértéséhez. Én mindenesetre nem tudok elvonatkoztatni saját gyermek- és ifjúkori olvasmányélményeimtől. Felnőttként is megmaradtam mesekedvelő olvasónak, de már a saját gyermekeim értő olvasással való első próbálkozásainak alkalmával rá kellett jönnöm, hiába verseltem és meséltem nekik gyakorlatilag a világrajövetelük óta; más az, ha „anya mondja”, és megint más, ha a szavak a papíron ugyan összeállnak valamiféle mondatokká, de már a bennük elbújtatott képeket összerakva rögzíteni is kell a fejben... „Macerás” - jelentette ki egy alkalommal a fiam, amikor a meséken rég túljutva az Alice Csodaországban (Lewis Carroll) harmadik vagy negyedik fejezeténél tartottunk. Azt találtam ki ugyanis, hogy a legizgalmasabb résznél abbahagyom a történetet, és olvassa csak ő tovább négy évvel fiatalabb, hatesztendős húgának. Nem jött be. Akkor. De a Brumi- és a Vackor-történetek, a Négyszögletű Kerek Erdő, s a Mirr-Murr, A Nagy Ho-ho-ho horgász vagy Pom-Pom kalandjai után azért esténként végigolvastam nekik az angolszász gyermek
