Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Koncsol László: A költészet küldetéséről (esszé)
A költészet küldetéséről 31 dalt-összevarrt államocskái álltak egymással szemben talpig fegyverben, védekezésre és hódításra egyaránt készen. „ ...s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés” - írta a költő, ezúttal mint a népek - Európa - békés jövőjének, határsorompók nélküli jelenünknek vátesze. Hát nem elképesztő, nem fantasztikus adomány a költészet, ha ilyenekre képes? Vagy Kölcsey Hymnusa, Vörösmarty Szózata: versek, amelyek kiemelik az embert a székből, megborzongatják és megríkatják, és nem lehet őket megunni. A költő, egyáltalán az ember mást is lát, nemcsak folyóvizet. Látja például szerelme szemét, kezét, térdét, bokáját, s ez a látvány is elindít benne egy formába ömlő gondolatsort. Kénytelen papírra vetni, mert ha nem teszi meg, belepusztul, mint az anya, ha nem hozhatja világra magzatát. Magzatával, a verssel együtt. „Három nap néztem volna csak szemed / árnyékos völgyét, szemöldöködet, / a pillák sűrű sását, mely között / az eleven kis vadvíz incseleg, / villantja fényét, fürge terveit, / síkos halacskák szökdeléseit - / Három nap néztem volna hallgatag / az egyiket, aztán a másikat...” És így tovább, szintről szintre alább szállva a kedves asz- szony páros térdéig, bámulva szerelmesen „az egyiket, aztán a másikat”. Ezt a szerelmi vallomást - Testvérek címmel - Illyés Gyula írta. Ilyenformán jön elő ebből a furcsa, másra alig használható, élhetetlen emberfajtából, a költőből, a poiétészből-poétából, máskor és máshol bárdból, sőt wel- szi bárdból, prófétából, váteszból-látnokból, leginkább alanyi költőből, lírikusból, olykor a rímek és ritmusok bohókás bohócából a költemény. Ha a költő hiteles, akkor csak magának ír, és senkire sincs tekintettel, ahogy sem a földlemezek tektonikája, sem a vulkán nincs tekintettel senkire és semmire, csak teszi, amit tennie kell. Felgyülemlik a gáz, és kilövell, és okádja a lávát, lövi és röpíti kilométerekre a mázsás kőtömböket. Megtalálta a kéreg gyönge pontját, amely biztonsági szelepként szolgálja a felszínt, az élővilágot. A környék népe, amelyik biztonságos távolból vagy manapság a képernyőről, szárított fügeszeleteket és száraz süteményt majszolgatva nézi a távoli drámát, a föld örömét, mert a földnek ez megkönnyebbülés, és kínjait, mert az alkotás kín is, egyszerre szörnyül- ködik és gyönyörködik tőle és benne. Amiképpen szörnyiilködik a költő gyötrelmein, és gyönyörködik abban, ahogy kínjait kibeszélte magából. Költészetről, az isteni teremtés szellemi folytatásáról van szó, valamint földtani párhuzamáról, arról, ahogy az Úr a kék bolygót, mint a szobrász az anyagot, tovább gyúrja, farigcsálja, vési, csiszolgatja, cizellálja. Erről szól Nemes Nagy Ágnes gyönyörű verse, A gejzír. „Indult. Előbb a sók. / Újra kivált a kristály, ha letörte. / Indult. Egy teljes égitest / jégtalpa nyomta be a földbe. / Akkor az üregek. Aránytalan / súlyok alatt húzódva, keskeny / testével lassan préselődött / kínná gyürődött kőzetekben, / és váratlan, egy szakadékos / barlangnyi visszhang és utána / megint a roppant, köves agyvelő / fekete csigaháza, / közökbe és rögökbe vásva, / forrósu- ló csavarmenettel, / már füstölögve, amíg egyszer - / Akkor kivágott. S ott maradt. / Egy hosszú, függőleges pillanat, / gőzölgő jégmezőkbe tűzve. / Maga az ugrás,
