Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Koncsol László: A költészet küldetéséről (esszé)
32 Koncsol László testtelen, / víznemű izmok színezüstje, / kinyúlva, képtelen - / Aztán lehullt. / A szökkenés behúzódott a testbe, / a föld füstölgő, sós öbleibe. / S meg-megrándult az akna odva, / amint hördülve, távolodva, / még visszadobbant vadállat-szíve.” Testvéreim, ez a hosszú, függőleges pillanat, a testtelen ugrás, a víznemű izmok színezüstje, ez maga a kínnal, üggyel-bajjal felszínre tört költemény, a szavak gejzírje, amiképpen a költő a papírra írt szavakba fotózza vízióját, és fölkínálja az emberi örökkévalóságnak. A teremtés befejezetlen, az Úr tovább formálja a földet és a mindenséget: a földet az elemek lebírhatatlan erejével, az embert a tudományokkal és a művészetekkel. Egy valamit azonban tudnotok kell: a tektonika rombolva formál, a tudomány kétélű dolog, segíthet és pusztíthat, tapasztaljuk, hogy teszi is mind a kettőt, a művészet viszont, és benne a költészet csak magunkra ébreszt, csak segít és gyönyörködtet, nyugtat és lelkesít, és ő a teremtő-megtartó Isten szelíd szövetségese a világ továbbalakításában, a folytatódó, örök teremtésben. így tekintsetek rá, és így szeressétek. Holle anyó (fotó: Garas Kálmán)
