Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Koncsol László: A költészet küldetéséről (esszé)

30 Koncsol László kai, mozaikokkal, domborművekkel, freskókkal rakták tele falaikat, köztereiket, templomaikat, miközben muzsikáltak, táncoltak, énekeltek, verseket és hőskölte­ményeket adtak elő, mert nem tehettek mást. Értsétek meg, barátaim: egyszerűen és nagyszerűen nem tehettek mást. Egyszer valaki azt mondta, hogy lehet ugyan mű­vészetek nélkül élni - de minek? Igaza volt. Él egy furcsa, szánalmas emberfajta, amelyik csak ilyenekre képes. Erre kap valahonnan parancsokat, ez a földi megbízatása. Olyan ez, mint a tenger vize: elhúz fölötte a Hold, erre ő hullámokat vet, és fóldagad. Morajlik, csapkod, kimászik a partra, kagylót, hínárt, ezt-azt kint felejt, aztán lehiggad, csöndben visszahúzódik, és a következő dagályig lecsillapul. Ez a tenger költészete. Vagy mint a földkéreg lemezei: lök rajtuk egyet egy hatalmas, mély erő, ütköznek, horzsolják egymást, és reng fölöttük a föld, morajlik, rázkódik, s amit a vándorló lemezek a hátukon hor­doznak, dől, omlik, rommá lesz, a rengés a tenger vizét tízméteresre duzzasztja föl, és dől a partokra a szökőár. Ez a földrengés kegyetlen költészete. Nemrég éltük meg az izlandi tűzhányók kitörésének költészetét, és sem a japán, sem az izlandi, sem az új-zélandi, sem az itáliai vagy a thaiföldi csapás nem tehetett arról, ami történt, mert gigászi, mély erők műveltették velük, amit tettek, és maguk is megszenvedték, amit tenniük kellett. Mint a szobrász, a zenész, a költő, mert ők is megszenvedik a dol­got; van, aki beleőrül, van aki belepusztul művészetébe, öngyilkos lesz, vagy szám­űzik, elhallgattatják, megölik. Ellenség végez vele, mint Petőfinkkel vagy a bolgár Hriszto Botevval. A görög poiétész főnév annyit jelent, hogy csináló, megalkotó, va­lamit létrehozó. Valamit, amit meg kell csinálnia, mint a föld kérgének, a tűzhá­nyónak, a Hold vagy a szélvihar miatt háborgó tengernek, vagy magának a szélvi­harnak, amely szintén nem csak úgy, magától kerekedik föl. Egyik sem tehet arról, amit művel. A költő, a művész — amiképp az orvos, a tanár, a mérnök sem. Egyéb­ként, ha már itt tartunk, milyen jó szó az, hogy művész. Olyan ember ő, aki művel, tesz, csinál, megformál valamit, ami előtte nem létezett. Része, folytatója a terem­tő munkának, az Úr küldötte, szövetségese, mint a görög poiétész, a poéta - a megcsináló. Ült József Attila a pesti Duna-parton, a jelenkori árvizek idején gyakran em­legetett, lezárt, majd újra megnyitott rakpart tövében, nézte a zizegve ömlő nagy, örök folyamot, és látott egy kirágott, elúszó dinnyehéjat. Július vagy augusztus le­hetett, a magyar dinnyeérés ideje, valamikor Lőrinc-nap előtt, aztán hazament, és ír­ni kezdte a magyar irodalom egyik máig, az Európai Unió Duna-stratégiájáig mu­tató versremekét. Címe: A Dunánál. „A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. / Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a fel­szín, hallgat a mély. / Mintha szívemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna....” A költemény egy látványból fakad föl, és lássatok csodát, a Viseg­rádi Négyek és az Európai Unió álmát álmodja meg 1936-ban, az egymásra vicsor­gó sovinizmusok idején, Hitler és Sztálin véres, tömeggyilkos, gyűlöletből gyúrt és kelesztett diktatúráinak delelőjén, amikor Közép-Európa nagyhatalmilag szétszab­

Next

/
Oldalképek
Tartalom