Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Bodnár Gyula: Az univerzum polgára (tanulmány Kulcsár Ferencről)
26 Bodnár Gyula az 1960-as évek második felében: „Kulcsár Ferencet nemcsak az izmusok és az avantgárd poétikák szele érinti meg, hanem magukba rántják a legkülönfélébb filozófiák és mitológiák, feltárulnak előtte a magyar nyelv és műveltség legmélyebb rétegei, misztikusok és misztikák bűvkörébe kerül, s már ekkor felsejlenek, bár még nem látszanak teljes egyértelműségükben istenhitének, vallásosságának legelső jelei.” Melyek viszont, tegyem hozzá már én, később fölerősödnek, egyre gyakrabban jelennek meg, s a lét és létezés problematikáját, a spirituális világot különböző szempontokból megközelítő-faggató Imádságok című esszékötetében is központi szerepet játszó Isten — a teremtő Lélek - alakjában mind erősebben formálják Kulcsár Ferenc költészetét. De az irányán nem változtatnak: „Eljutni az élet pereméről az élet szívébe, vagyis a szeretetlenségből a szeretetbe, a hűtlenségből a hűségbe” - ahogy a költő nyilatkozta 2005-ben egy interjúban a költészetének „csodás és hihetetlen, regés-regé- nyes” elemekkel átszőtt szintézisét jelentő Bálám szamara megjelenésekor. Azonban elmondhatta volna ugyanezt az ars poeticaként is felfogható költői szándékot már pályája elején, illetve el is mondta, ha más szavakkal is, gyermeket idéző arccal és gyermeki lélekkel egy olyan korban, amikor internacionalista tankok dübörögtek be az országba, Párizsban a fogyasztói társadalom ellen és az egyetemi oktatás reformjáért lázadtak a diákok, először tette lábát ember a holdra, Jimmy Hendrixék Woodstock- ban zenélték és hirdették a szabadságot, szabad szerelmet, békét, virágot, s együtt volt még a Beatles, ám mire szétesett az együttes, nálunk már zajlott a konszolidáció, az ideológia újfent kinyújtotta csápjait az irodalom tartományaiba is. De már nem volt olyan könnyű dolga, mint 1968 előtt. Kulcsár Ferenc ekkor már „nyugaton”, Pozsonyban élt. Egyébiránt majdnem mind a „kilencek”, persze, a vasfüggönyön még innen, én meg még a keleti végeken 1969 őszéig, s mert az én érzéseimet, gondolataimat írták nehezen tápászkodó irodalmunkban újnak számító versnyelven, új formakultúrát teremtve - vártam hát az Irodalmi Szemle újabb és újabb számát verseikkel. Ma is emlékszem az egyikre, éppen Kulcsár Ferencére, valahogy így hangzott: „Havazzatok, templomok, / Misézzetek, asszonyok. / Esetleg ha fekete dallamra hullhat a hó.” Ebben a kötetbe soha be nem válogatott versében az 1950-es évek falvai, feketébe öltözött, fejkendős idős asszonyok jelentek meg előttem, ahogy ballagnak a templom felé hóesésben, hatalmas csend, csak a harang szól, esetleg az orgona hangja hallatszik. A kép mögött, mely naiv festő műve is lehetne vagy a mi szegény Dúdor Pistánké, vagy éppen Komiss Péter fotója a Múlt időből, súlyosan hömpölyög az élet. Mintha valóban, ahogy a költő írja a Bálám Augenblick im Juni című darabjában: „idelent minden csak jelkép volna és álom”. Jómagam tehát ez idő tájt még a szülőföldön Illyés Gyula „dőlt vitorlájával” próbáltam utolérni Kulcsár Ferencéket - Toldiként sóhajtva: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, / Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” —, aztán már Nyitrán lapátoltam képzeletbeli hajójuk képzeletbeli farvizén, el is követtem néhány verset, végül beláttam, legfeljebb újságíró lehet belőlem, költő csupán abból, ki „Szentesből való”, ám vigyázat, csak úgy, ha hozzá tud írni olyat,
