Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - SZEMLE - Sándor Zoltán: A szerző és a műve (Fekete J. József: Elmélet helyett: koreográfia)
74 SZEMLE nem létező világokba kalauzolja el olvasóját. A valóságtól való elrugaszkodás mozgatórugója lehet szerzői szándékkal megfogalmazott áttételes beszély a jelenről, vagy pusztán menekülés ugyanattól a jelentől, aminek során maga a menekülés válik hangadóvá az adott korról. Fekete J. József Szentkulhy Egyiptomi Mária című, kéziratban maradt regényét boncolgatva szól az írónak a múlt és a jelen erkölcsi attitűdből történő megfeleltetéséről, egymásra kopírozásának igényéről, hangsúlyozva, hogy nála ez „következetesen megvalósított művészi program, ami révén kiemelhetővé válnak a hasonlóságok és a kontrasztok, az egybevágóságok és az árnyalatok, persze nem csupán a jelenségek képszerű megnyilvánulása révén, hanem a sokszor emlegetett, de ennek ellenére soha nem elcsépelt erkölcsi tanulság érdekében”. Szentkuthy minden lélegzetvételével a világ egyetemes megismerésére törekedett, mondván, „ami érdekel: a világ keletkezése, a világ vége, Jézus Krisztus, Zeusz, az asszír mitológia, a sejtek működése, hogy ha már itt vagyok ezen a világon egy pár percig, ugye, a valóságot ismerjem meg”. Ez a határtalan univerzalitás iránti igény megvalósítása Szentkuthy esetében csakis a jelen egyéni megragadásával érhető el, nem meglepő tehát, hogy a szerző a saját életének apró mozzanatait és személyes meglátásait építette bele műveibe. Fekete J. József arra is kitér, hogy a kritika fel is rótta neki, hogy történelmi hőseit is túlontúl Szentkuthyvá formálja. Az igazság az, hogy Szentkuthy a nagy művészelődök (Mozart, Haydn, Händel, Goethe, Dürer) szerepeiben való elmerülést álarcként használta, hogy véleményt mondjon az adott korról, de ami ennél sokkal fontosabb, az őt körülölelő világról és az abban uralkodó állapotokról is. Ilyen értelemben, ahogyan Fekete J. József is megállapítja, „az álarc nem rejtőzködés, hanem éppen ellenkezőleg, kiemelés, hang- súlyozás, értelmezés”, aminek következtében a „...történelmi alakok, művészportrék egyaránt csak ürügyként szolgálnak az író saját gondolatainak csoportosítására, összpontosítására, fókuszként működnek azok kivetítése során”. Szentkuthy esetében az élet és a könyvek szálai gyakran annyira egymásra épülnek, összekuszálódnak és kibogozhatatlan egyveleggé válnak, hogy már aligha lehet kellőképpen különválasztani őket, és bizonyosan meghatározni, hol fejeződik be az egyik és hol kezdődik a másik. Nem véletlenül állapítja meg Fekete J. József, hogy „élet és mű Szentkuthy esetében egy és ugyanaz”, egy másik helyen azt is hozzáfűzve, hogy „talán neki sikerült egyedül megvalósítani a modemitás nagy álmát és életté stilizálni a müvét, ugyanakkor műalkotássá élni (stilizálni) életét”. Ezt az összefüggést sajátos, túlzó modorában sokszor Szentkuthy is hangsúlyozta: „Minden egyes napot, sőt sokszor órát, drámai, színpadi jelenetként komponálok meg, sőt megsúghatom, konkrét életemet néha naplóm szemszögéből nézem, és megvalósítás előtt már megkomponálom, aszerint, hogyan akarom majd leírni naplómba.” Az idézet függvényében hangsúlyozottabbá válik a fent említett szerzői hitvallás második fele („írni kell”), azt a lehetséges értelmezést sugallva, hogy Szentkuthy számára igazá