Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - SZEMLE - Márkus Béla: A jelentéktelenség óceánja (Grendel Lajos: Négy hét az élet)
SZEMLE 67 megválogatott, azaz akaratlagosan kiválasztott emlékeivel, noha úgy érzi, ez a múlt mozog, vibrál, előre-hátra cikázik, „kiszámíthatatlanul és rögzíthetetlenül” a máskülönben meg „egyenletesen előrehaladó mostban”. „Azt hiszem, hogy az élet annyi, amennyi az emlékeim összessége. Talán csak négy hét az élet, huszonnyolcszor huszonnégy órába belefér az egész hetven év. A többi nap, óra, perc mehet a szemétkosárba” - élete summá- zatát még kerekebbé teszi, hogy arra is ügyel, ha négy héttel korábban reggel indult el otthonról abba a kisvárosi házba, amelyik valamikor a második otthona volt, akkor e különös nyaralás lejártakor illik este hazaérkeznie a nagyvárosba, Pozsonyba. A bűcsúzás-búcsúztatás hangulatának megteremtésében ha rövid időre is, de regiszterváltás történik: az elbeszélői szólam hangszíne, hangfekvése nem komorrá bár, de komollyá lesz, holott korábban éppen az jellemezte, ahogy belesimult az alaki szólam, Sanyi stílusának könnyed komolytalanságába, az 1990-es évek novellista Grendelének a monográfusa által is említett „fáradt humorába”. Noha a gimnáziumi tanár Sándor - szlovák középiskolában tanított matematikát és fizikát - nem szereti a „hadnagyocská”-ból lett, börtönviselt hajléktalan, Hugó kocsmai fílozofálgatásait, még kevésbé a „kicsit erőltetettnek” tetsző, kedélyeske- dő kiszólásait, az ő beszéde se sokkal különb. Túl azon, hogy tetszik neki, amit a felesége, Kati nem „díjaz”, az afféle „idétlen humor”, mint a mészárosról és a hentesről szóló (az előbbi „mészárol”, az utóbbi meg „hent”), gyakorta él is a megszólalásnak figyelmet, megfontolást nemigen érdemlő, a felelősségteljes viselkedéstől, lehiggadt véleményalkotástól távol eső formáival. És az elbeszélő hang olyannyira kánonban szól vele, hogy nemegyszer - túl a szabad függő beszéd esetein - meg sem különböztethető tőle. Vagyis nem képvisel alapvetően más értékvilágot, szellemet és - szellemességet. Ha testhez, alakhoz lehetne kötni, rá is igaz lenne, ami Klementinával kapcsolatban fogalmazódik meg: Sanyi azért is irigyelte a nagynénjét, mert „sosem lett belőle teljes értékű felnőtt”. A gyerekes jópofáskodás, henye poénkodás, a felületes okoskodás megannyi példáját lehetne idézni az elbeszélői és a szereplői szó együtthangzására. Jelentésképzés, értelemadás szempontjából aligha lehet mit kezdeni azzal az elbeszélővel, aki szerint „hatvanon túl mindenki annyit veszít a súlyából, ameny- nyi az általa kiszorított évek súlya”, vagy aki úgy ítéli meg, Sanyiék gyerekkorukban rendületlenül várták az amerikaiakat, ám azok hiába igyekeztek éppen Korea irányából megközelíteni a városukat, „minduntalan elakadtak, hol a hegyekben, hol a reggeli ködben”. Könnyedén vett korfestésre, korhangulat-érzékelte- tésre vall aztán arról a Klementináról, aki a frontkor, mert talán a két nővérét akarta menteni az oroszok elől, felkínálta vagy feláldozta magát nekik, úgy gondolkodni, hogy a V-2 helyett talán őt „kellett volna bevetni csodafegyverként”, a háború végkimenetelét megváltoztatandó. A későbbi történelmi próbatételek megjelenítése pedig néha humo- reszkbe kívánkozik, sokszor sematikusra sikerül. Akár az kerül szóba, hogy a városban, ahol Sanyi felnőtt, a kommunis